Mikor elindultam volt egy útvonaltervem. Magamat is meglepve egész jól tartottam. Kelet Timor kivételével minden tervezett országba eljutottam, és hát pont Kelet Timor átugrását túl tudtam élni.
Azt gondoltam, hogy a Földön lehetséges számtalan variáció közül jó utat választottam. Nem akartam kontinensek közt cikázni, hanem inkább csak egyet, azon belül is egy régiót, alaposan megnézni. Nem hiszem, hogy Ázsiánál bármi változatosabb tudna lenni.
Hiába töltöttem el azonban egy teljes nyarat egyetlen kontinenssel, a negyedét sem lehetett bejárni. De tulajdonképpen útba eső vidéket sem tudtam ilyen vagy olyan okból felkeresni. Aki jobb fej akar lenni, keresse fel ezeket:
Észak-Kambodzsa – Ehhez annyira közel álltam, hogy már majdnem megállapodtam egy taxissal a viteldíjban, amikor hirtelen meggondoltam magam, és inkább a főváros, Phnom Penh felé vettem az irányt (más kérdés, hogy később jutottam el oda, mint ahogy terveztem). Észak-Kambodzsába azért megy az ember, hogy Angkornál kisebb léptékű, de azért nagyon érdekes khmer romokat nézzen, távol az Angkort elárasztó turistahordák csatazajától. Aztán amikor rájöttem, hogy Angkorban nincsenek is olyan nagyon idegesítő turistahordák, és aki korán felkel, simán egyedül lehet a templomokban, úgy döntöttem, ennél többre nem vágyok. Így utólag a fene tudja. Biztos érdekes lett volna, csak ha elmegyek, kevesebb időjut a pompás fővárosra és környékére.
Bario Highlands – Maláj-Borneó dzsungelének egyik központja, körülötte mindenféle érdekes túralehetőségekkel. Pont sehogy sem tudtam megoldani a berepülést, és olyat is hallottam, hogy nem olyan jó hely ez már, úgyhogy különösebben nem bánkódok.
Nyugat-Pápua – A Föld második legnagyobb szigetének Indonéziához tartozó nyugati fele indulás előtt a lehető legkiemeltebb úticél volt. Végül sehogy sem tudtam megoldani, hogy az előre eltervezett útitervből kipréseljem Pápuát. De az is közrejátszott, hogy marha drága lett volna. Egyedül nem ajánlatos, vezetőt fogadni pedig nem a legolcsóbb mulatság, így könnyű szívvel lemondtam most róla. De egyszer remélem el tudok jutni még ide.
Az utolsó napokat Baliról visszatérve Jakartába már a semmittevéssel töltöttem. Ekkor mér elszomorított az a tény, hogy hamarosan véget ér az utam, mivel nagyban közeledett a szeptember 1. Az a nap, amikor hazajövök.
Gáborral voltam itt-ott a városban. De most látja az ember, hogy Jakarta mekkora. Volt olyan nap, hogy 300 km-t autóztunk csak a városban, úgy, hogy nem hagytuk el Jakarta közigazgatási területét.
Aztán bekövetkezett a vég: szeptemberben elsején este 19:00-kor felszállt a Lufthansa Boeing 474-ese, hogy megkezdje 15 és fél órás útját Frankfurt felé. Szingapúrban még tettünk egy stopovert, majd másnap hajnali 5-kor – már magyar idő szerint – landoltam Frankfurtban, majd onnan fél 8-kor indultam tovább Budapestre, hogy kb. 9 fele magyar földre léphessek. Pár órával később már Debrecenben is voltam.
Utasként csak ajánlások vannak. Első es legfontosabb pont a buszokkal kapcsolatban, hogy a menetrend csak tájékoztató: fel-egy órás csuszással mindig számolni kell. Ha megáll a busz pihenni, akkor az minimum fel óra, de inkább hosszabb. Ezeknél a megállóknál a mellékhelységet érdemes mindenkepp felkeresni, mert lehet, hogy a busz csak 8 óra múlva áll meg legközelebb és még ha van is wc a buszon (persze guggolós), a sofőr akkor sem lesz tekintettel a kanyargós úton arra, hogy valaki hátul éppen el van foglalva. Ezen kívül a busz bárhol, bárkinek megáll (bocsánat, lassít) le es felszállás céljából (ha beszelsz indonézül)! (Indonéziában olyan busszal nem találkoztam, amelyiken WC is lenne. De olyannal igen, ami annyira lepukkant volt, hogy a Maumere – Moni útvonalon kétszer is defektet kapott).
Műszaki feltételek:
A tükör radiál buszoknak KÖTELEZŐ! Biztos a Forma-1-ből ismerik a slick gumi előnyeit. Egyébként defekt nem gond, benzinkút mellet gumisból van a legtöbb az országban.
Kiegészítés iskolabuszokhoz:
Mivel iskolásokat szállítasz, ezért a busznak is dedósnak kell kinéznie. Ezért kötelező az iskolabuszokat kifesteni vagy Walt Disney, vagy japán rajzfilmfigurákkal. Annak érdekében, hogy a busz ennek ellenére menőn nézzen ki (mert egyébkent lehet, hogy egy gyerek sem a mi buszunkat választja), ezért, valamint a biztonság növelése miatt az alábbi kiegészítő elemek kellenek:
- hátsó légterelő (a megfelelő leszorító erő érdekében)
- a busz leültetése (a biztosabb útfekvés)
- első spoiller (a légellenállás csökkentese miatt)
- a szélvédő matricával leragasztása (optikai tuning, és talán nem égeti ki a Nap a szemüket)
Közlekedési szabályok
Bal oldali közlekedés van. Mivel alig van mellékútvonal, ezért az index felesleges (ennek ellenére felszerelik a járműveket index-el, de a valóságban már nem használják).
A jobbra index jelentése:
- előzési szándék (ha hátul van a sorban)
- ne előzz, jönnek szembe (ez a mögötte jövőnek szól)
- menjél már vissza a sávodba, mert jövök (jelzés a szembejövőnek)
A balra index jelentései:
- majd mostanában meg akarok állni
- előzhetsz
A duda:
Mivel déli országról van szó, így a duda használata elengedhetetlen, szinte már történelme van. Mivel jogsit Indonéziában nem szerezni kell, hanem X rúpiáért venni, így az első dolog amit minden kezdő jogosítványos megtanul, az a duda használata és jelentései. Álljon itt tehát egy kis szösszenet arról, hogy miket jelentenek a duda különböző hangjai.
A duda használata előzéskor:
1. rövid hangjelzés: ha előttünk lévőhöz közelítünk. Ennek jelentése:
a. jövök
b. húzódj lentebb,
c. figyelj,
d. forgalmi helyzet jön.
Erre megerősítésként jöhet egy hasonló válasz az előzendőtől. Az előzés tényleges megkezdése előtt ezt sokszor megismétlik. Ha már előzésben van az ember, és beláthatatlan kanyarban megjelent egy szembejövő akármi, akkor két rövid jelzés. Jelentése: most már neked kell a fékbe taposnod, mert te vagy a lassabb. Ha az előzés rendben lezajlott, akkor egy könnyed hangjelzéssel illik megköszönni a segítséget és válaszkürttel további jó utat kívánni a másiknak.
2. Létezik még egy ismert eset, ami az un. agresszív dudálás. Ekkor hosszan nyomják a kürtöt, addig, amíg a másik nem veszi észre magát. Főleg akkor használatos, ha nem húzódik le az előtte lévő.
(Mivel nagy az ország, és sok törzsből származó ember lakja, ezért a dudának is több száz dialektusa létezik).
Második indonéz utamon elég sokat utaztam autóbusszal és motorral, így álljon itt egy kis szösszenet arról, hogyan is néznek ki ezek:
Az indonéz közlekedés annyi meglepetést tartogatott (remélem sok újat már nem fog okozni), hogy megéri összeszedni, hogyan kell jó helyiként közlekedni. Először vegyük át az autóbusz KRESZ-t.
A motor egész Indonézia és dél-kelet Ázsia legfontosabb közlekedési és szállítási járműve. Ezért a rá vonatkozó szabályok is különlegesek
- talán a legfontosabb ilyen szabály, hogy motorral bárhova, bármikor, bármilyen irányba közlekedhetsz, így pl. forgalommal szemben menni ér.
- a piros lámpa motorokra nem vonatkozik (már ha van lámpa, és az feltéve működik is).
- a motorvezetésnek nincs alsó korhatárra (láttam 10 éves gyereket vezetni nem egyszer haza az iskolából, és mögötte két fiatalabb testvérét szállította).
- a motoron a sofőrön kívül bárki aludhat.
- bukósisakot nem kötelező hordani (elméletileg igen, de lázadni is kell néha a szbályok ellen).
- éjszaka nem kötelező bekapcsolni a világítást
- bármekkora tárgyat, élőlényt szállíthat a motoron, de a módját neki kell kitalálni (elképesztő, amikor pl. motorral költözött egy család, vagy 2 hatalmas szekrényt pakoltak fel rá).
Műszaki előírás
-hátsó világítás szabadon lecserélhető Knight Rideres futófényre
-az első világítás az unalmas fehér fény helyett lehet még kék vagy piros
Összegezve el kell ismerni, hogy a káosz szerű, ám mégis biztonságosnak tűnő utakon az egyik leghatékonyabb leggyorsabb közlekedési forma a motor.
72 nap alatt egy balesetet sem szenvedtem motorral, se nem okoztam, se nem láttam. Úgyhogy a rendszer tényleg működik minden furcsaságával együtt.
a. Indonézia nagyjából 18000 szigetből áll, a pontos szám forrásonként változik.
b. Indonézia ajándéka a világ tisztálkodási kultúrájának a mandi. Ez a fürdőszoba sarkában álló, vízzel teli tartály, amelynek köszönhetően az indonéz embernek se zuhanyra, se csapra, se vécépapírra nincs nagyon szüksége. A mandi elengedhetetlen tartozéka a nyeles, műanyag edény, amelynek segítségével az ember mer a vízből, majd ráönti a megmosni kívánt testrészre. Eleinte idegenkedtem a manditól, ám hamar megtanultam szeretni az önkezemmel a nyakamba zúdított, lábasnyi hideg vízlökéseket.
c. Sok ázsiaival szemben az indonéz férfiak jelentős része képes arcszőrzetet növeszteni. Az ennek okán érzett büszkeségből kifolyólag az indonéz férfiak jelentős része csodálatos bajuszt visel. (Szigetenként eltérő szokások vannak: pl. Timor szigetén kecske szakállt növesztenek, ill. hátul a hajukon lelógó copfot hordanak).
d. Indonézia majdnem kétmillió négyzetkilométer, ám a lakosságának nagyjából fele, 125 millió ember a Magyarországnál alig nagyobb Jáva szigetén él. Nem meglepő, hogy ez sok probléma forrása. Megoldást már a holland gyarmatosítók is kerestek, akik a transmigrasi-nak nevezett program keretében elkezdték a jávaiakat és kisebb mértékben a szintén eléggé összezsúfolódott balinézeket a szigetvilág szellősebb vidékeire költöztetni. A független Indonéziában a transmigrasi még fontosabb szerepet kapott, és keretein belül több millió embernek lett új otthona, legtöbbször függetlenül attól, hogy akart-e ő egyáltalán bárhova is elköltözni. A transmigrasi eredményeként többnyire a legszegényebb jávaiaknak kellett volna új életet kezdeni Borneó és Pápua dzsungeljeiben, ám ők erre szakképzettség híján képtelenek voltak. Az őslakosság viszont természetesen jogosan háborodott fel az erőszakos javanizáción, és sokszor módszerek is újraéledtek az új szomszédok megregulázásnak érdekében. A transmigrasi kudarc volt, és ma már a jakartai kormány sem forszírozza a dolgot.
e. Az indonéz férfiak annyira szeretik a bukósisakjukat, hogy simán elfogyasztanak egy komplett ebédet a sisakkal a fejükön.
f. A gyarmati múltból kifolyólag Indonéziában aránytalanul sok a holland turista.
g. A gyarmati múltból kifolyólag Indonézia keresztény vidékein aránytalanul sok a holland nevű bennszülött, a Bram-tól a Rinus-on át az Ambrosius-ig. És természetesen aránytalanul sok a PSV, Feyernoord és Ajax Amsterdam mez és matrica is. (Főleg Floresen találkoztam ezzel)
h. Ázsiában mindenhol idegesítő dolgokat ordibálnak a fehér ember felé, de semmi sem olyan idegesítő, mint az indonéz „Hello/He/Hi Mister!!!“.
i. Az indonézeknek négy alapkérdésük van a fehér emberhez:
i. Hello Mister!
ii. How are you?
iii. What’s your name?
iv. Where are you from?
v. Want motor? vagy Money, please!
j. A világ legnépesebb országa, amely soha, semmilyen kategóriában nem nyert egyetlen Nobel-díjat sem: Indonézia.
k. Az indonézek a mobiltelefont egészen különlegesen, szinte kisrádióként használják. Jó messze tartják a fejüktől, aminek következtében egyrészt ordítaniuk kell bele, másrészt pedig a környéken mindenki hallja, amit az ő fülükbe ordítanak.
l. Az indonézek mindenütt folyamatosan énekelnek, ami Ázsiában viszonylag megszokott
m. Indonéziában az átlag ember az utcán nem érti azt a szót, hogy "Internet" (persze a képzettebbek, akik beszélnek is angolul, azok igen). Viszont azt, hogy "Warnet" azt mar mindenki érti. Ez annál is furcsább, mert ez utóbbi a "Warung Internet" szóösszetételből alakult ki, ami azt jelenti, hogy egy hely, az internetezésre. Ezt sosem fogom megérteni.
n. Indonéziában a sör közepesen drága. Boltban valamivel két dollár alatt van a nagyüveges, egész finom Bintang, olcsó étteremben valamivel fölötte. Az országban mindenhol lehet alkoholt kapni, de a nagyon muszlim vidékeken csak bizonyos helyeken, és ott sem teszik ki a kirakatba.
p. Vietnamot leszámítva Indonéziában láttam az egy főre jutó legtöbb robogót.
q. Az indonéz hivatalos nyelv, a Bahasa Indonesia viszonylag új kreálmány, és nagyon közeli rokona a Malajziában beszélt Bahasa Malaysiának. A Bahasa Indonesia a világ egyik legegyszerűbb nyelve, amelyben nincs se nem, se igeragozás, se többes szám. Ez utóbbi helyett azt, hogy valamiből több van, úgy jelzik, hogy egyszerűen kétszer mondják a főnevet.
r. Az indonézek írásban szinte egyáltalán nem használják az x betűt, annak ellenére, hogy van a nyelvben ilyen. Legjobb példa erre az utas vagy fő szó, ami indonézül "pax", írásban is. De egyéb esetekben, szinte mindig, az x betűt ks-sel helyettesítik, mint pl.: seks, teksi, ekslusiv, ekspres vagy komlpeks... Fura, nem?!
s. Az indonéz kisvárosi önkormányzatok imádnak a régióra jellemző zöldségeket vagy gyümölcsöket ábrázoló szobrokat állítani. Káposztától ananászig mindennel találkoztam.
t. Tetszőlegesen kiválasztott indonéz tévéhíradó első tíz perce mindig az országot éppen sújtó természeti katasztrófákról szól, a földrengésektől kezdve az áradásokon át a vulkánkitörésekig.
u. Az hagyján, hogy a szűk tengerszorosokban forr a víz, a vulkánok rendszeresen kitörnek, és földrengések és cunamik is rendszeresen elkapják az országot, de Indonéziában még a levegőben sem lehet nyugodt az ember. Minden egyes repülőút iszonyú turbulenciákkal teli hullámvasút, amelyeken ember legyen a talpán, aki nem végig az ülés karfáját szorongatja görcsösen. (ld. a Szingapúr – Jakarta útvonalamat).
v. Mivel a legelemibb biztonsági szabályokat sem képesek betartani, valamennyi indonéz légitársaság ki van tiltva az Európai Unió légteréből. Még a nagy, állami Garuda is.
w. Meglepő módon Indonéziának saját, hazai fejlesztésű államszervező ideológiája van, a pancasila. Ezt a független ország első vezetője, Sukarno véste kőbe, és öt alapvetése van. Az egyistenhit, a humanizmus, a társadalmi igazságosság, a nemzeti egység és a demokrácia. Természetesen Indonéziában ezek közül egy sem valósult meg maradéktalanul, és nyilvánvalóan nem is fog soha. Mellesleg az egyistenhittel a muszlimoknak és a keresztényeknek nem volt sok gondjuk, a balinéz hindu papok viszont jó sokáig törhették a fejüket, amíg valami olyan módosítást tudtak letenni az állam asztalára, amely legalább látszólag a követelményeknek megfelelővé tette sokfejű vallásukat.
x. A nyilvánvaló problémák ellenére a független Indonézia története tulajdonképpen sikertörténet. A szinte mindenben különböző szigetek meg tudtak maradni egy országban, jelenleg csak néhány kisebb csoport küzd a függetlenségért, és Indonézia a harmadik világ körülményeihez képest inkább sikeres, mint kudarcot vallott olvasztótégely.
Már az elején le kell szögeznem, hogy ez nem egy rendhagyó blog bejegyzés lesz.
Nehéz lesz ezt a blog bejegyzést megírni. Utam utolsó állomása Bali szigete volt. Labuan Bajoból szintén egy kis propelleres gép vitt el a Denpasar mellett található reptérre. Ezeknek a gépeknek megvan az az előnye, hogy amíg látszik, hogy forog a propeller, addig nagy baj nem lehet :D A menetrendhez képest hamarabb landoltunk, majd lealudtam egy taxit Legianba ahol ezt a két és fél napot töltöm.
A szállás a már Malajziából ismert Tune Hotel volt. Ott már háromszor bejött, íg csalódás nem ért; ráadásul a balii árakhoz képest ár/érték arányban az egyik legjobb. A tengerparttól három perc gyalog.
És akkor vágjunk bele a közepébe: mindenkitől azt hallani, hogy Bali, így meg úgy csodás, meg az „álmok szigete”, stb. Nem tudom, hogy ők mit láttak, vagy mely részén lehettek, de én ezt sem Kutaban, sem Legianban nem tapasztaltam. Pedig állítólag ezek a legfelkapottabb turista helyek. A reptérről bevezető úton is látszódott, hogy itt minden a turisták köré épül. A luxus üzletektől kezdve minden megtalálható. Ennek ellenére nem voltam elájulva tőle. A tengerpart átlagos. Sokkalta szebb tengerpartok vannak Balitól egy órányi repülésre (Komodo), ami sokkalta olcsóbb és kevesebb az idióta japán turista. Itt bizony három nyelven van kiírva minden: japán, angol, indonéz. eléggé meglepett, mikor néztem az étlapot, és a harmadik oldal a japán volt. Igaz, én a szigetet nem jártam be. Nem is terveztem, pénzem sem volt, hogy elmenjek, és a legfőbb ok: nem érdekelt. Nem akarom megsérteni a balinéz vallást, sem olyat, aki esetleg a baliné hindu vallást tiszteli, de ennél giccsesebb vallási épületeket nem láttam. Az meg csak az i-re tette fel a pontot, hogy enni adnak a szobornak, meg a ruháját cseréli. Toleráns vagyok a vallásokkal, érdekelnek is, de ez már számomra a közröhely tárgya volt.
Két programra mentem el: a seawalkingra és szörfözni. A seawalking, mint ahogy a neve is mutatja, tengeri gyaloglás. De nem a parton, hanem a vízben, kb. 5-10 méter mélységben. Az ember a fejére kap egy olyan sisakot, mint az űrhajós szkafander. Ez van összekötve egy stéggel, amin az oxigénpalackok vannak. Onnan jön az utánpótlás. Piszok érdekes volt sétálni a tenger mélyén, az ezer színben pompázó halak között. Ez a búvárkodás egy olyan ágazata amihez nem kell engedély, de mégis testközelből lehetett átérezni azt, amit a búvárok szoktak. Koralloktól kezdve hajóroncsig, mindent lehetett látni. Kb. 45-50 percet töltöttünk el a vízben. (A változatosság kedvéért két japánnal voltam együtt itt is…).
A szörfözés már egy régi vágyam volt kipróbálni. Eddig alkalom sem nagyon volt, plusz hely és lehetőség se nagyon. Itt minden adva volt. A tengerpart, nagyszerű hullámok, és tapasztal oktatók. A szörfözés három fokozatból áll: az első a kezdő, ahol megtanulja az ember az alapokat. Pl. a siklás, úszás rajta, ill. a felállás. Ez az egyik legkritikusabb része. A második tanfolyam a szörfözés etikáját tanítja meg, ill. a hullámokon való mozgást, valamint a deszka irányítását. A harmadik pedig a nagyobb hullámok „meglovaglása”.
Nyolcan voltunk a kezdő tanfolyamban. Félórás elméleti képzés után a szörfre való felszállást gyakoroltuk, majd újabb rövid elmélet után jött a legnehezebb része: a felállás. A parton egyszerűnek tűt, mind a gyors, mind a lassabb verzió, de a tengeren, a hullámokon ez már nem olyan egyszerű. Az oktatók szerint kb. 1000x kell elgyakorolni, mikor már nagyjából ösztönösen fel tud állni az ember. Ennek ellenére sikerült párszor felállni, és haladni a hullámokon. (Fotók is készültek erről). Esések persze voltak, hiszen a megállás sem egyszerű, és a legegyszerűbb módja volt beleesni a vízbe. :D
Egy emléklapot is kaptam, ami tanúsítja, hogy elvégeztem a szörflecke első leckéjét.
Aki jól tud szörfözni annak persze nem Bali az ideális cél, hanem a már korábban leírt Rote szigete. Igaz, oda nehezebb eljutni, de az élmény kárpótol mindenért. Az kifejezetten szörfparadicsom.
Ezen kívül mást nem nagyon csináltam a két nap alatt. El lehetett volna menni bulizni, de olyan méregdrága lett volna csak a belépő, amennyit nekem már nem ért meg. Így inkább a passzív pihenést választottam.
Mindezek ellenére Bali számomra csalódás volt. Aki teheti jöjjön el, de inkább Indonézia kisebb szigeteire érdemes menni, még a passzív pihenőknek is. Aki persze a nyüzsgést szereti, és bírja anyagilag, az jöjjön Balira. De itt nem található meg Indonézia olcsóssága. Az árak a nyugat-európai szintet ütik. Programlehetőség persze van: lehet menni kirándulni a szigetre, raftingolni, elefántolni, hőlégballonozni, búvárkodni, és akár tengeralattjáróval felfedezni a tenger mélyét. Mint minden, ezek is csak pénz kérdése.
Bajawa-ból 5 óra alatt lehetett eljutni Rutengbe. Ez volt az eddigi legrosszabb út Floresen. Azt már teljes egészében megszoktam, hogy csak szerpentin létezik, csak ehhez párosult most még az az apró tény, hogy mindezt szakadó esőben. Elég félelmetes, mikor úgy esik, mintha dézsából öntenék, és közben bal oldalt a szakadék, jobbra melletted a hegy sziklás oldala, és kialakítva egy másfél méteres útféleség. Azért csak féleség, mert sok esetben útnak még csak jóindulattal sem lehetett nevezni azt a valamit, amin mentünk. Ilyen körülmények között azért szerencsésen egyben megérkeztem Rutengbe.
A szállás a kisváros közepén feküdt, Rima Hotel néven fut. Ahhoz képest drága volt a legolcsóbb szoba is, hogy nem volt benne zuhanyzó, de még WC sem. Nagy választék azonban nincs, a többi hely drágább lett volna. Két éjszakát ki ehetett bírni.
Rutengre nem is pazarolnám a szót. Hasonlóan Bajawahoz, itt sem a városban vannak a látnivalók, hanem körülötte. Mivel du-n esett az eső, így másnap délelőttre maradt ezeknek a felfedezése. A szállás egyetlen pozitív előnye, hogy volt net, ráadásul a wifi sem volt korlátozva, így hosszú idő után először végre a saját gépemet tudtam használni netezésre.
Mint említettem, van pár nevezetesség a város körül. Első megálló a város fölé magasodó egyik hegyre vezetett fel az út. Innen nagyszerű kilátás nyílt a városra, valamint az azt körülvevő rizsföldekre. A hegy tetején egy Szűz Mária szobor állt.
Továbbmenve értük el a fő látnivalót: a Liang Bua barlangot. Furán hangozhat, hogy mitől nevezetes, de rögtön kiderül. 2003-ig jelentéktelen volt a hely. Azóta lett felkapott, miután megtalálták itt a Homo Florensiselőember maradványit. Erről pár szót: alacsony ember lehetett, egyenes homlokkal. A barlang egy mészkő hegységben található. Itt fedezték fel egy gyermek csontvázáznak vélt holttestet fogazattal. Később derült ki, hogy egy felnőttről van szó. További hat lelet is megmaradt, és a kutatócsoport ekkor már kezdett rájönni arra, hogy egy eddig nem ismert, új előembert találtak, aminek a Homo Florensis nevet adták, beceneve pedig a „hobbit” let, amivel az egy méteres magasságára utalnak. Diótörőnyi állkapoccsal rendelkeznek, és mind a kezeket, mind a lábakat hibátlan állapotban találták meg. Teljesen olyan, mintha csak tegnap haltak volna meg, pedig már 12000 év itt nyugszanak, miután egy vulkánkitörés elpusztította őket. Az érdekességét és a hírnevét is azzal szerezte, hogy ez az első olyan emberi lelet, amelyik ilyen alacsony, és ez esetben nem egy gyermek leletéről van szó. További kutatások kimutatták, hogy a Homo Florensis a Homo Erectus családjába tartozik, és hála a modern tudománynak, a DNS kimutatta, hogy igen közeli rokonuk az afrikai törzseknek, amelyek kb. két millió éve vándoroltak át Ázsiába. További érdekesség, hogy a csontok után tovább ástak lefelé, ahol találtak varánusz és elefántcsontokat. Feltehetőleg ezekkel táplálkozott a Homo Florensis. A csontokat a jakartai Nemzeti Múzeumban lehet megtekinteni. Itt csak maga az ásatási helyszín van. Most épül egy múzeum, és ha az elkészül, akkor visszaszállítják ide.
Sajnos a visszafelé vezető úton eleredt az eső. Pedig ígéretesnek indult a délutáni program is: egy helyi lóversenyt nétünk volna meg, de az első elmosta. Flores és Sumba szigete híresek a lótenyésztésről. Korábban innen rendelték a nemes lovakat a szultáni udvarok. De ahogy elnéztem a pacikat néhány ló sokkal jobb egészségi állapotban volt, mint egyes ember. A pálya érdekes volt, mert ezer méter egy kör. Ebből tesznek meg ötöt. De nem egyenes: a két vége egy kisebb magaslaton van, de ettől függetlenül ez egy szabályos lóverseny pálya volt. Az egyik ló a bemelegítés során elesett az egyik kanyarban, ezután döntöttek úgy, hogy a verseny elmarad. Legnagyobb pechünkre.
Labuan Bajoban - hasonlóan a többi helyhez Floresen - semmi extra sincsen. Ellenben innen indulnak Flores egyik legnagyobb nevezetességére a túrák. mégpedig Komodo szigetére, ahol mi mást, mint ahogy a neve is mutatja, mint a világ legnagyobb gyíkját, a komodói varánuszt lehet megtekinteni. (Innen kapott egyet a nyíregyházi vadaspark is). Tudtam, hogy nem olcsók ide a túrák, de azt már nem, hogy milyen nehéz lesz egyet találni. Sokan csak egy naposra mennek, de az nem Komodora, hanem a közelebbi Rinca szigetére mennek. Egy magamnak kb. 40.000 Ft lett volna a kétnapos út, így erről lemondtam. De a nevemet felírtam, hogy ha valaki csatlakozik, akkor a költségek lejjebb mennek. Ha nem, akkor marad az egynapos. Szerencsémre nem sokkal később öt fő jelentkezett, így korrekt áron sikerült egy két napos utat kihozni, ami picivel drágább, mint az egynapos, és sokkal több minden van benne. A kétnapos út során, mind Rincat, mind Komodot megnézzük, több túrázási lehetőség van a szigeteken, valamint snorkellingre is több idő jut. Utolsó két napomat a Nusa Tenggara régióban a Komodo Nemzeti Parkban töltöttem.
Az elő feljegyzéseket a gyíkról a hollandok készítették 1910 körül. Két példányt sikerült lelőni, amelyeket utána Java szigetére vittek, és ott tanulmányozták. Ekkor készült az első publikáció róla. Sokáig úgy tartották, hogy a dinoszauruszok egyik utolsó maradványai, de későbbi kutatások kimutatták, hogy a varánusz akkor még nem élt. Később fejlődött ki. Az azonban a mai napig rejtély, hogy miért csak ezen a két szigeten fejlődtek ki. Lehet magyarázni a klímával, éghajlattal, de pontos magyarázat nincsen. Én sem kívánok ebben állást foglalni.
A nemzeti park az UNESCO világörökség részét képei. Nem véletlen, hiszen a világon szabad és természetes körülmények között csak itt élnek varánuszok. Ez a hatalmas állat több mint három méterre is megnő, a súlya pedig megközelíti, ill. egy kifejlett hímé meg is haladja a 100 kg-ot. A két szigeten mintegy 2500 példány él szabadon: ebből 1300 Komodo szigetén, és 1200 Rincan. Húsevő sárkánygyíkról van szó, így mindent megeszik, ami hús. Köztük az embert is. Eddigi feljegyzések alapján 8 ember végezte eledelként. A legutolsó pár éve volt. Jó hír, hogy turista még nem volt köztük :D (Szerencsére nem én voltam az első). A legutolsó támadás két hónapja volt, amikor az egyik vadőrt támadta meg az irodájában munka közben. A varánusz mindenhova el tud jutni: kiváló futó (akár 18-20 km/h-val is képes), de vízben is tökéletesen úszik (ilyenkor a farával „kormányoz”), de fiatalabb korában (5-15 év) fára és lépcsőre is fel tud mászni.
Érdekesége, hogy három szeme van: kettő a két szélen, és egy harmadik középen, de ez utóbbi kisebb, mint a másik kettő, és csak nagy nehezen látható (az egyik képen látszik, nagy felbontású nagyításban).
Fiatalabb korukban a kis gyíkok a fán élnek, mivel az evolúció nem szoktatta le őket a kannibalizmusról. Mind a nőstény, mind a hím képes megenni a kicsiket, akik így veszélyben vannak kb. 2-4 éves korukig. Pár hónapig táplálja csak az anya a kicsinyeket. Az anya kb. 15-30 tojást rak le egyszerre, amiből kb. 5-10 ha eléri a felnőtt kort. Sokáig, akár 30-40 évig is elélnek.
Rinca szigetével kezdődött az utunk. Itt egy két órás túrát választottunk, amiben nagyobb az esélye, hogy látunk vadon élő varánuszt, és nemcsak konyhai tápon élőt. (Az okosabbja ugyanis rájött, hogy ha a vadőrök körül maradnak, akkor ott kapnak kaját, és nem kell neki a lusta gyíkéletét és idejét vadászatra pazarolni. Sokáig mentünk, de nem akartak előjönni. Nemhogy sárkánygyíkot, de még csak egy árva kis gyíkot sem láttunk. Aztán egyszer csak felbukkant egy az út közepén. Ott cammogott előttünk. Így nehéz volt elképzelni, hogy ez a nagy böhöm állat, akár 18-20 km/h-val is képes futni. Mondjuk arra végképp kiváncsi lettem volna, hogy a vadőrnél lévő villás bottal mire kezd, hogy ha ténylegesen támadásra került volna sor. Miután betévedt az erdőbe, utunkat folytatva láttunk még vaddisznót, őzikét, szarvast, vízi bivalyt. Ez utóbbi érdekes volt: a bivaly a vízben, szembe vele a varánusz. Mindkettő látta a másikat, mi meg arra vártunk, kb. öt méteres távolságból, hogy mikor támad a gyíkunk. Sajnos majd egy óta várakozás tán sem történt semmi, így továbbálltunk. Kb. 10 vadon élő sárkánygyíkot láttunk.
Innen Komodora szigetére vezetett az utunk, ahol snorkelingeztünk egyet. A hajó kapitánya kiválóan ismerte a terepet, így olyan helyre mentünk, ahol tuti, hogy látunk valamit. És nem csalódtunk: szebbnél szebb korallok, halak, és mindenféle egyéb színben pompázó kagylók. Az éjszakát a hajó fedélzetén töltöttük; matracokon aludva. A kapitány által hozott arak nevű ital eléggé kiütötte a társaságot.
Másnap egy rövidebb túrára mentünk csak Komodo szigetén. Itt kevesebb varánuszt láttunk, ám volt egy olyan szarvas, amelyiket két napja támadta meg az egyik gyík. Szegénynek kb. egy-két napja van még hátra szarvas életéből, utána varánusz táplálék lesz belőle. Ugyanis nem egyből hal meg az állat, amit a nyelvében lévő méreggel sebesít meg, hanem pár nappal később. És olyan szaglása van, amivel 8-10 km-re lévő döglött állatot is képes megérezni. Így hagyja élni, majd ha kinyílt, akkor falják fel. egy szarvassal nagyjából egy hétre elegendő táplálékot szerez.
A Labuan Bajoba visszafelé vezető úton még kétszer álltunk meg könnyű búvárkodni: az első stop felejthetetlen marad: alattunk úszott alig öt méterrel két rája, majd nem sokkal később két fekete cápa is csatlakozott hozzá. Közben pedig ezer féle színben pompázó halak vettek minket körül. A híresen vad áramlatokkal teli vizek nagyobb halaknak, valamint delfineknek és bálnáknak is elég tápanyaggal szolgálnak, de ezekhez személyesen sajnos nem volt szerencsénk.
Ezek az áramlatok repítették néhány éve ismét a világ összes újságjába Indonézia eme távoli szegletét, amikor Labuanbajo egyik búvárbázisának tulajdonosnője négy búvárral együtt eltűnt egy merülés után. Néhány nap múlva mind az ötüket biztonságban megtalálták Rinca szigetén, a kövekkel elkergetett sárkányokról a sztorikat pedig nyilván elég sokszor kell majd meghallgatnia az unokáknak. A környék szakértőinek elmondása alapján a búvároknak egyszerűen csak balszerencséje volt, és ha valakit, akkor legfeljebb az őket összeszedni hivatott hajó kapitányát lehet hibáztatni, de őt sem nagyon. Komodo környékére mindenki éppen ezek az erős áramlatok miatt jön búvárkodni, és ahol veszély van, ott egy ilyen baleset lehetősége is mindig benne van a pakliban.
Mi is ezekben az áramlatokban úsztunk, vagyis azzal haladtunk, mert úszni sem kellett. Sajnos a hajóhoz visszafelé belekeveredtünk egy medúza csoportba, amik jól összecsíptek mindenkit. Szerencsére kicsik voltak, így nagy baj nem lett belőle.
Ahogy az az előzőekből kiderült, a komodói sárkányok nem nőttek a szívemhez. Hiába fejlettebb egy hüllő, mint egy cápa, egy nagy gyíkban egyszerűen semmi, de semmi vonzó nincs. És nem csak azért, mert ronda, mint a bűn, hanem mert nincsen benne semmi élet sem. Az ázsiai szobáink falain rohangáló gekkók érdekes kis cukipofák, a Taman Mini Indonesiaban látott óriási krokodil pedig legalább ijesztő volt. Persze pechem is volt, amiért csak kvázi állatkerti viszonyok közt láttam őket, de ha ennél valamivel természetesebbek a körülmények, akkor is ugyanez lenne az ítélet: aki erre jár, az nézze meg a sárkányokat magának, de csak őértük ideutazni teljesen felesleges.
Flores szigete Indonézia térképén nem különösebben feltűnő darab, Jávától néggyel, Balitól hárommal jobbra. Aki nem jár erre, legutóbb akkor hallhatott a szigetről, amikor néhány éve minden tudós nagy meglepetésére egy kihalt, törpeméretű embercsoport maradványait találták meg itt. A homo floresiensis-szel kapcsolatban számtalan elmélet létezik, van, aki szerint egy teljesen külön fajról, mások szerint csak néhány beteg homo sapiensről van szó. Állást ugyan nem foglalok – majd ha Rutengbe érek, akkor én magam is szemügyre veszem az esetet – ám összes, végtelennek tűnő floresi busz utamat utastársaim méregetésével és a törpékre emlékeztető vonalak felkutatásával töltöttem.
A másik eset, amiről hallani lehetett ill. lehet, ha egy vulkán kitör. Floresen kb. egy tucatnyi működő kráter van. Legutóbb 2001-ben volt az utolsó kitörés.
Flores felfedezése hasonlít Vietnamhoz. Ott vagy északról délre, vagy fordítva megy minden utazó. Itt is két féle lehetőség van: keletről nyugat felé, vagy vice versa. Én az előbbit választottam. Az előző bejegyzésben már említettem, hogy Kupangból érkeztem kelet Floresba, azon belül is Maumere városába. Innen kezdtem meg a közel 500 km-es utamat.
Floresről dióhéjban néhány infó. A szigetet a portugálok hódították meg először még a 16.században és ekkor a neve még Cape Cabo Das Flores volt, ami magyarul annyit tesz: a Virágok Foka. Antonio de Abreu 1512-ben lépet először partra, és 1550-re már gyarmattá is vált a sziget. Több erődöt is építettek a mai Ende környékén. 1560-ban jöttek az első hittérítők a dominákus rend képviselőivel. A térítés sikeres volt, hiszen Floresen ma többségében keresztény vallásúak élnek. A 17. században a hollandok űzték el a portugálokat a sziget nyugati feléről (a keleti továbbra is portugál kolónia maradt), de ők nem voltak olyan sikeresek, mint elődeik, hiszen nem tudták a rendet úgy fenntartani, mint a portugálok. Az 1850-es években a hollandok megvásárolták a portugáloktól a sziget keleti felét is (Maumere, Larantuka). A 20. század elején törzsi harcok törtek ki, amit a hollandok csak nagy nehezen tudtak leverni. A függetlenségkor Flores is csatlakozott az egységes Indonéziához.
Maumere
A szállás a város központjában volt, viszonylag jó is volt. Igazi backpaper szállás. A megérkezés napja pihenéssel telt. Másnap azonban egy ojek-en elindultam felfedezni a környéket. Először a Sikka nevezetű faluba látogattam el. (Floresről tudni kell, hogy hat nagy részre van felosztva. Mindegyikben egy-egy ősi népcsoport él. Én ötbe megyek, a legkeletibb marad ki: Larantuka. Az Maumeretől 130 km, de ezen az úton ez 6 óra).
Sikka volt annak idején az első portugál település a szigeten. A 20. száza elejéig még saját királysága volt. Sajnos ennek ma már nyoma sincsen. Itt is hagyományos ikat ruhában járnak az emberek. Természetesen venni is lehet, de horror áron adják. Sikkan az emberek még bambuszból készült házakba élnek, és a mai napig a halászat az egyetlen megélhetési lehetőség. A halászhajóknak azonban kétoldalt a felborulást akadályozó rudakkal ellátott kenu használatos. Ezek teste sokszor még ma is egyetlen kivájt fatörzsből készül. Az egészen kis, egyszemélyes modelltől a fél falut elszállítani képes, tíz-tizenkét evezős óriásokig sokféle méretben létezik. Mint megtudtam, ezek a kis kenuk az indonéz falvak halászainak járművei, akik az egészen kicsi, egyszemélyes csónakokkal is kimerészkednek olyan nyílt tengerre, ahova a fehér ember már csak óceánjáróval megy. Ezekkel a csónakokkal mennek iskolába a gyerekek, ha a szomszédos sziget, ahol a műveltséget osztják, leevezhető távolságon belül van, és ezekkel járnak a piacra a felnőttek.
A hely fő nevezetessége a lenyűgöző, de keskeny Katedrális templom (ez a neve), amit a feljegyzések szerint, már ha hinni lehet neki, 1899-ben építettek. A nyitott ablakok boltívesek és a gerendák hullámosan visszhangzanak. Sikka másik érdekessége, hogy itt a tengerpart fekete színű volt. Ha jól rémlik ez a vulkáni tevékenységtől van. Mivel nincs net így nem tudok rákeresni, de ha tévedek, akkor majd kijavít valaki.
Innen visszafelé vettük az irányt. A múzeum sajnos zárva volt. Mivel közeledetett az augusztus 17-e, így minden furán volt nyitva. A múzeumtól a halászfalu volt a következő állomás. Itt főleg muszlim vallásúak laknak. Floresen ők vannak kisebbségben. Ez Indonézia legkeresztényebb szigete, így kevesebb támogatást is kap a kormánytól. Itt az emberek a vízre építették a házaik egy részét. Hatalmas halfeldolgozó és tároló épült mellé. Mivel nem sok fehér ember téved erre a környékre, így igazi látványosság voltam. Fotó nem készült velem, de a gyerekek és a felnőttek szerették ha fotózták őket, ha fotó készült róluk.
Moni
Hétfő reggel (augusztus 16.) Moni felé vettem az irányt. Ez a közel 1500 fős település nem tartogat semmi extrát. Igazából a tanyán – ahogy a helyiek nevezik – nincs is semmi érdekes. Mégis érdemes megállni egy éjszakára, hiszen Flores egyik legfőbb nevezetessége innen érhető el: a Kelimutu tavak. A három tó különlegessége, hogy a bennük csigalassúsággal feloldódó ásványi anyagoknak köszönhetően folyamatosan változik a színük. Amióta turisták járnak ide, lehetett a vöröstől a drappig számtalan színnel találkozni, jelenleg türkizkék, fekete és sötétzöld volt. A túra hajnali fél 5-kor indult, így a napfelkeltét a hegytetőn néztük meg. A nap szép lassan világította be az égboltot, így volt idő arra, hogy szép fényképek készüljenek. A tavak is fokozatosan felbukkantak. Először a türkiz, majd a öld, végül a fekete bukkant elő. Az első kettő egymás mellett helyezkedik el, míg a fekete kicsit arrébb. A tavakhoz nem lehet lemenni, sem fürdeni bennük. Ezért építettek egy kilátót 1800 méter magasan, ahonnan mindhárom tavat látni lehet egyszerre. Nekünk szerencsénk volt, hogy jó időt fogtunk ki, és nem takarták a felhők az eget. Aki felhős időben érkezik, annak pechje van. Olyankor nem adja vissza a Kelimutu az igazi arcát.
A Kelimutu azonban a régebbi időkben vallási funkcióval is bírt a helyi lakosság körében. Több legenda is kapcsolódik hozzá. A türkiznek a neve Tiwu Nuwa Muri Koo Fai, a sötétzöldnek (ez változtatja az esetek többségében legtöbbször a színét) Tiwu Ata Polo, míg a feketének Tiwi Ata Mbupu. Régebben az Isteneknek tulajdonították a színváltozást.
Moiban összeakadtam Juan-nal, egy spanyol sráccal, így innentől kezdve vele utazok tovább.
Itt fordult elő velem először az, amit nem gondoltam volna előtte, hogy Indonéziában is lehet: fáztam. Ez elsőre hülyén hangzik, sőt igazából másodjára is, de ez volt. Nem vagyok egy fázós típus. Viszont Moni is magasan fekszik, egy vulkán tövében, a vulkánok pedig nem a völgyekben helyezkednek el. Szerencsére a házigazdák erre fel vannak készülve, és vastag takarót adtak. Ami viszont borzalmas volt, hogy 1500 méter magasan is csak hideg víz volt. Nem lehetett melegben letussolni, így fürdés után még jobban fáztam :S .
Bajawa
Moni után itt is fáztam. Itt semmi érdekes nincs, azon kívül, hogy magaslati elhelyezkedésének köszönhetően megint fáztunk Indonéziában, ami így leírva vicces, egy csak hideg vízzel ellátott fürdőszobában viszont már kevésbé. Nem is maga Bajawa miatt érkeztünk ide, hanem a környéken élő ngada nép falvaiért. A szállást egy ajánlás alapján kerestük meg. Az út Moniból Bajawa-ba 6 óra volt busszal. Más tömegközlekedés a szigeten nem létezik.
Itt pedig tisztáznunk kell valamit ezekkel a népekkel kapcsolatban. Sokan képzelik azt, hogy a világ olyan egzotikusan hangzó országai, mint Indonézia, tele vannak teljesen meztelen, pálmakunyhókban élő népekkel, akik vagy még egyáltalán nem láttak fehér embert, vagy ha igen, akkor vagy megették, vagy néhány üveggolyóért cserébe megtették főistenüknek. A valóságnak ehhez természetesen semmi köze nincs.
A világon már nagyon-nagyon kevesen hordanak fűszoknyából és orrbavalóból álló népviseletet. Dél-Amerikában néhányan, Afrika közepe táján valamivel talán többen, és még ugyanennyien Óceániában, elsősorban Új-Guinea szigetén. Ám ezek a népek is felvesznek egy szakadt és mocskos rövidnadrágot és egy trikót, amikor bemennek a szomszédos kisvárosba cigit és alkoholt vásárolni. Ami pedig az érintetlenséget illeti, a helyzet még kevésbé romantikus. Egyetlen egy sziget van csupán a Bengáli-öbölben, amelynek lakói joggal nevezhetőek az angol szakszóval „uncontacted“-nek, bár a környéken halászó hajóknak és a felettük alacsonyan repülő kíváncsi antropológusoknak köszönhetően ők is pontosan tudják, hogy nincsenek egyedül a földön. Rajtuk kívül Amazóniában és Új-Guineán szokás még uncontacted törzseket keresni, ám mivel az ezek létezéséről érkező hírekről rendre kiderül, hogy egy büdös szó sem igaz belőlük, évről-évre csökken egy igazi elveszett törzs felbukkanásának esélye. Tudunk mindenkiről, és mindenki tud rólunk, illetve ha rólunk személyesen nem is, azért Ronaldoról és David Beckhamről mindenképpen. (Onnan tudni, hogy a focit imádják, és ezeknek a mezeiben vannak a legtöbben).
Először a ngada népről pár szót. Ma kb. 60.000 leszármazottja él még a népnek. Fő istenük Gae Dewa, aki egyesíti Dewa Zeta-t (az Ég) – nem C. Zeta Jones! –, és Nitu Sale-t (a Földet). Két fő szimbólumuk van a ngadáknak. Ezek mindig párban állnak. Ahány van az egyikből, annyi van a másikból is egy faluban. A két fő: ngadhu és bhaga. Ngadhu a férfit szimbolizálja. Kb. három méter magas, napernyő formájú és faragott díszítéseket tartalmaz. Bhaga a nőt testesíti meg. Ez egy zsúpfedelű ház igazából. Ezek mindig a falvak közepén állnak. Másik érdekesség, hogy a halottakat ezek köré temetik el, így egyfajta szakrális jelentése is van. Rengeteg sír veszi körül ezeket a szentélyeket.
Bajawat körül több tradicionális falu is található, melyek a közeli Gunung Inerie tűhányó tövén fekszenek. Először a leghíresebb Bena nevű falut látogattuk meg. Az összes falu egyforma, ez is inkább az elhelyezkedése miatt lett a legnevezetesebb. A falu felfelé terjeszkedik egy hegyoldalon. Lentről szép látványt nyújt. Innen a Malanag Mata Air Panas hőforráshoz vezetett az utunk. Ez egy hőforrás-patak. Úgy kell elképzelni, hogy egy patak, amelyek a vize rohadt meleg. Természetesen nincs kihasználva. A harmadik falu, az innen 7 km-re fekvő Nage. Felépítésre hasonlít Benahoz. Itt szerencsénk volt, hiszen összefutottunk a helyi vezetővel, aki körbekalauzolt minket a faluban. Így jobban megismertük a mindennapjaikat. Negaból Wogo Lama-ba ill. az innen 1,5 km-re fekvő Wogoba mentünk. Előbbi volt korábban az egyik legnagyobb falu, és a központ is. Mára azonban nem maradt belőle semmi sem, hiszen egy 1987-es vulkán kitörés a földdel tette egyenlővé a falvat. Amit a helyiek visszaállítottak nagy nehezen, az megalit korból származó ősi kövek. A mai napig használják vallási szertartáskor. Ma már nem embereket áldoznak fel, mint ahogy tették azt nem is olyan régen még, hanem bivalyt. Wogo a legnagyobb falu, amiben még laknak mind a mai napig. Két falú még tba esett visszafelé menet, Langa és Bela, de ezekben már semmi extra nem volt.
A közös jellemzőkről volt már szó, de néhány infó még. Belépő sehol sincs, de illik mindenhol adományozni állagban 10.000 rúpiát. Ez 250 Ft-nak felel meg.
Az emberek egy része él már csak itt, akik főleg az ide látogató csekély turistából él. (Benaban mi voltunk az idén az 570. turista, aki a faluba ment közel 9 hónap alatt. Ez minden, csak sok nem). Kézműves terméket állítanak elő. Főleg helyi ikat-ot. Kitörési lehetőség nincs, akkora a szegénység. A gyerekek ott élnek, iskolába nem nagyon járnak, hiszen nincs pénz még a közeli Bajawaba sem bejárni, a kormány pedig nem támogatja.
Az emberek csont soványak, hiszen rendszeres és korszerű táplálkozásra sincs lehetőségük. A legtöbb nő szája pedig messziről vöröslött és mutatta az ínysorvadás különböző fázisait az errefelé szinte csak őáltaluk rágott bételtől.
Ez nem volt se skanzen, se állatkert, viszont elég messze esett a meztelen kannibálok világától.
Másnap a Bajawa fölé magasodó Wawo Muda vulkánra mentünk fel. Ez valamivel magasabb, mint 1700 méter. 2001-ben tőrt ki utoljára, tehát egy aktív tűzhányóról van szó. Most szerencsére pihen, de sosem lehet tudni, hogy mikor mozdul meg legközelebb. A legutolsó kitörés után, egy kis-Kelimutu keletkezett: itt is színes tavak alakultak ki, csak nem változtatják a színüket. Itt csak a méret változik. Állandó sárga a tavak színei, de hol három, hol egyben van víz. Most a három kréterből kettőben volt.
Bajawaban ért utol az augusztus 17-e. Ez a nagy nemzeti ünnepük az indonézeknek. Ekkor ünneplik ugyanis a függetlenné válást, amire 1945. augusztus 17-én került sor. Idén ráadásul kerekebb évfordulót, a 65. ünnepelték. Minden városban nemzeti zászlók voltak kint, rajta 1945 - 2010. Különböző megemlékezéseket, rendezvényeket tartottak. Bajawaba délután érkeztünk meg, de a végét még elcsíptük. Diákokból álló katonazenekar adott egy műsort, ami elég jó volt. Vagyis a nyálas indonéz zenékhez képest mindenképp. A zenét már olyannyira nem bírom, hogyha a buszban bekapcsolják, én azzal a lendülettel teszem be a füldugót. Sajnos a telefon zenelejátszója se tudja túlszárnyalni, mert akkor erővel bömböltetik). A zenekar előadása után a zászló levonásra, majd az indonéz himnuszra került sor. Itt viszont helyi látványosság voltunk Juan-nal, megszámolni sem tudom hány fotó készült :).
Szingapúrt elhagyva ismét Indonézia felé vettem az irányt. Jáva és Szumátra után ezúttal picit távolabb, az un. NTT régióba jöttem. Ez a Nusa Tenggara Timur rövidítése. Kupang a székhelye a régiónak.
Azt a repülőutat nem kívánom senkinek sem, mint ami engem ért a Szingapúr – Jakarta útvonalon. Végig turbulenciában (légörvényekben) mentünk. Így még sosem vártam, hogy földet érjen egy repülős utam, pedig túl vagyok már 50-en is. A Lyon Air pilótája szerencsésen letette a gépet Jakartában. Itt azonban majd eluntam az életem. 6 órát kellett várakozni egy lepusztult terminálban, ami még a debrecenit sem közelíti meg. Este fél 6-kor indult tovább a gép Kupangba. Ez egy közel 5 órás út volt; igaz leszállt a gép Surabayaban. Éjfél is lett, mire a szállásra értem Ott először nem volt senki; úgy kellett egyre erősebben kopogtatni, hogy kinyissa valaki az ajtót. A Levalon Hostel a legolcsóbb a városban, de a célnak megteszi. Másnap szerencsére Jerry már felvett, így normális körülmények között lehetett aludni.
Hétfőn elindultam egy nyugat-timori körútra. Az eredeti terv Nyugat és Kelet-Timor lett volna, de utóbbi nem jött össze. Erre majd később kitérek. Kupangból először busszal Soe-ba mentem. A 110 km-t közel 3 és fél óra alatt tette meg a busz. Menetrend itt sincs, ki kell menni az állomásra, és amikor tele lesz a busz, akkor elindul. Érdekes, de jól működik a rendszer. Soe-ban nem volt szabad hely azon a szálláson, amit kinéztem. Így egy ojek-kel („motoros taxi”) továbbmentem Niki Niki felé, majd onnan Oinlasi felé. Itt akartam az éjszakát tölteni, de az a szállás időközben megszűnt, amelyiket a Lonely Planet még júniusban megjelent könyve ajánl. Más pedig nincs a környéken. Így nem volt mit tenni, kénytelen voltam visszamenni Soeba. Ezt csak azért bántam, mert kedd reggelente van Timor egyik legnagyobb piaca, amit érdekes lett volna látni. Soe-ból kedden visszatértem Kupangba, egy kis kitérővel. Megálltam fotózni Oesao –ban egy II. világháborús emlékművet, amit az itt folyó japán-ausztrál harcok emlékére állítottak. Visszatérve Kupangba megnéztem az East Nusa Tenggara Múzeumot, ami a régió kultúráját mutatja be. Érdekes volt.
Én is megfigyeltem, hogy a helyiek még őrzik az évszázados tradíciókat. Bungalókban élnek mind a mai napig, amit a legtöbben náddal feddnek be. A házak teteje vagy csúcsos, vagy trapéz alakban tornyosul. Ez annyira kiesik a kormány hatásköréből, hogy adót pl. nem fizetnek, iskolába sem járnak a gyerekek. Helyi szinten, maguk tanítják őket amire kell.
Szerdán egy fokkal civilizáltabb terület felé vettem az irányt. Kupangtól 3 órányi hajó útra található Pulau Rote, vagyis egysziget. Ba’a a fővárosa. A hajó is ide érkezett. Innen egy bemo-val tudtam eljutni a sziget egyetlen jelentősebb településére, Nembrala-ba. Ezt akkor még nem tudtam, de ez egy szörf paradicsom. Egy német páron és rajtam kívül, mindenki ausztrál volt. Tőlük ez ugyanis nincs messze, főleg úgy, hogy Kupangból Darwinba (Ausztrália északi csücskénél) közvetlen járat is van. A szállás elment, de az előnyére szólt, hogy napi háromszori kaja benne volt az árban. először ki akartam próbálni a szörfözést, de a profik lebeszéltek róla, mondván kezdőknek, mint nekem, veszélyesek ezek a hullámok. A hely jelentőségét mutatja, hogy szeptemberben itt rendezik meg a szörf világkupa egyik állomását. Így szörfözés helyet maradt az úszás, ping pongozás, valamint a semmit tevés a tengerparton.
Péntekig maradtam itt Rote szigetén, majd vissza Kupangba.
Közben nagy szerveztem az utam következő állomásait. Hétvégén mindenképp el akartam hagyni Kupangot, mivel nem akartam már tovább Jerry-nél aludni, őt terhelni. Sajnos amiket kinéztem, azok nem valósultak meg. Kupangból sok repülőjárat van a környék városaiba, szigeteire. Larantuka (Flores) lett volna az első próbálkozás, de ide augusztusban nem indítanak gépet. Hasonlóan jártam Lewoleba-val is. Ide se indít a Trans usa Air járatot. Utóbbi érdekessége egy bálnavadászat lett volna. Évente 15-20 bálnát ejt el a törzs, akik mindezt legálisan végzik. Ebből él a falú évszázadok óta, így megengedték nekik mind a mai napig. De sajna ez kimarad. Így csak Maumerebe tudtam elrepülni. Most itt vagyok, ill. leszek még pár napig. Internet nincs a szálláson, így a képfeltöltés lassú lesz.
És akkor ahogy az elején említettem, Kelet-Timor, vagy más néven Timor Leste (a továbbiakban TL). A kelet-timori vízumot megkaptam, azzal nincs is gond. Azonban TL egy független, szuverén ország, így ha oda belépek, új indonéz vízumra van szükségem ahhoz, hogy visszajöjjek. Eredetileg augusztus 10 és 17 között lettem volna ott, de a fővárosban, Diliben lévő Indonéz Nagykövetség nem tudta volna kiállítani az új vízumot 5 munkanap alatt, így legnagyobb sajnálatomra ki kellett hagyni. Extra eljárásban meglett volna, 70$-ért cserébe. Ennyit nem ért. Amúgy is TL drága ország, mivel a hivatalos fizetőeszköz az USA dollár.
Hát… először is azzal kell kezdenem, hogy kicsit megkésve, de folytatom a blogot. Az előző bejegyzés picit történelmire sikeredett, de Prambanannak és Borobudurnak ez a lényege. Mindkét hely maga az élő történelem. Illetve szakmai ártalom is… :D
Utolsó Indonéziában töltött napunkon elmentünk Gáborékkal Bandung mellé, egy vulkánhoz. Ez egy igazi, ma is működő tűzhányó. 1830 méter magasan volt a kráter, amit körbe lehetett járni. Az út eleje még jó is volt, kisebb emelkedők voltak csak. Azonban kb. felénél tartottunk, amikor olyan kietlen lett a táj, mintha a Holdon barangoltunk volna. Mindenhol szürkés talaj, párás, ködös levegővel, megspékelve egy kis kénes szaggal. Nem sokáig tartott ez az állapot. A hegyen felfelé kellett kapaszkodni, elég erőteljesen, amikor leszakadt az ég. Épp még idejében felértünk a csúcsra, mielőtt tiszta vizes lett volna a terep. A táj is változott ezután. Dzsungelbe értünk. Egy darabig még felfele mentünk, bent az erdő sűrűjében. Az eső is alábbhagyott, vagy legalábbis a fáktól nem éreztük. Érdekes úton mentünk keresztül, de szerencsére minden további nélkül átvergődtünk az erdőn.(képek az albumok között találhatók).
Hajnalra értünk vissza Jakartába, ahol én le sem feküdtem, hiszen fél 4-re jött a taxi, ami kivitt a reptérre.
Eredetileg ezen a napon mentünk volna a Bantung melletti vulkánhoz, de Gábornak közbe jött pár elintézni való, így elnapolódott. Náluk ebédeltünk, majd elvittük a gyerkőcöket egy szórakoztató-központba, mi meg utána a vasút felé vettük az utunkat. Este 20:45-kor indult a vonatunk Yogyakartaba. A legdrágább jegyet vettük az első osztályra, ami közel 700 km-re került fejenként 290.000 rúpiába, nagyjából 6400 Ft. De itt nincs diák, vagy nyugdíjas jegy. A magyar MÁV-oz képest olcsóbb sokkal. És még kényelmes is volt, és volt hely az ember lábának is hely. Plusz pozitívum, hogy nem nekünk kell kimenni pl. az étkezőkocsiba, hanem onnan jönnek, és veszik fel a rendelést, hogy ki mit kíván enni-inni. Nem sok választék van, de potom árakért lehetett enni.
Másnap reggel 5:40-kor futott be a vonatunk Yogyakartaba. Szállást nem foglaltunk előre, mondán minek, majd ott reggel kerítünk valahol egyet. Nah de újfent elfelejtettük, hogy Indonéziában most van a gyerkőcöknek szünet, így szállás is kevés van. Hotelről hotelra mentünk, de mindenhol ki volt téve, hogy full-on vannak. Nagy sokára akad egy, ahol volt egy szabad ágy. Le is csaptunk rá. Nem volt a legtökéletesebb, de legalább hosszas keresgélés után legalább volt egy, ahol volt egy üres szoba. Mire megreggeliztünk szabadult fel újabb, így át is cuccoltunk abba. Az újban már tv és AC is volt, ami ebben az országban szinte alap, hogy megy. A meleg különben elviselhetetlen lenne. Megvitattuk a programokat, hogy merre hova legyen. Ma du-n Prambanan, másnap Borobudur és a Dieng fensík, harmadik yogyai napunkat benne a város felfedezésére áldozzuk.
Jáván a hindu-buddhista civilizáció kb. az i.sz. 9.-10. században érte virágkorát a Majapahit dinasztia uralma alatt. A Majapahit birodalomnak sikerült szorosabb-lazább ellenőrzése alá vonnia csaknem az egész mai Indonézia területét, Pápua kivételével. A mai indonéz társadalom számára kissé skizofrén tudatállapotot okoz, hogy egy magát napjainkban hangsúlyosan muszlimként meghatározó ország, történelmének fénykorát egy hindu-buddhista birodalom idején élte. Amúgy az iszlám is Indiából kiindulva, elsősorban kereskedők közvetítése révén, tehát békésen terjedt el az indonéz szigetvilágban a 14.-15. században. Dacára annak, hogy az iszlám nem erőszakos hódítással érkezett meg Indonéziába, a hindu-buddhista korszaknak tulajdonképpen meglepően kevés emléke maradt meg az országban. Ami még fellelhető azt elsősorban közép és kelet Jáván, Yogyakarta városának környékén találhatja meg a kedves érdeklődő turista (na meg persze Balin, de az már egy másik történet lesz).
Yogyában a fő attrakció ezzel együtt persze mégsem a szultán, hanem az, hogy a város közelében található Indonézia alighanem két legtöbbet fotózott építménye, a hindu-buddhista örökség két nagyszerű mementója: a Prambanani hindu templomegyüttes és a Borobudur a világ legnagyobb buddhista sztúpája. Vannak olyan épületek, melyeket ugyan sokszor láthatunk fényképen, aztán élőben mégis nagyot ütnek. A Prambanani templomokkal és a Borobudurral is ez a helyzet. Az előbbieket sajnos 2006-ban jelentősen megrongálta egy földrengés, így pont a középső torony felállványozva látható, ez mégis alig von le valamit az összhatásból.
BEVEZETÉS: ATÖRTÉNELMI IDŐKBŐL
Borobudur, Jáva, de talán a világ leghatalmasabb buddhista szentély-együttese, egy olyan országban, amelynek lakói 400 év óta az iszlám hit követői.
Az indiai kultúra kezdetben a kereskedelem csatornáin keresztül terjedt el. Az időszámításunk kezdete körüli időkben a kereskedelem már átfogta az Afrika keleti partvidékétől Kínáig terjedő hatalmas térséget, és ezzel a kulturális javak terjedésében is jelentős szerepet vállalt. Mindezt a hajózás megfelelő mértékű fejlődése alapozta meg, ekkorra már kialakult a nagy, több száz ember szállítására alkalmas vitorlás tengerjáró hajó, amelynek kötélzete a széllel szembeni lavírozást is lehetővé tette. Az Indonéziai kikötőkben megforduló indiai kereskedők kapcsolatba léptek a helyi főnökökkel, egy részük megtelepedett, beházasodott és terjeszteni kezdte saját kultúráját. De indonéziaiak is megfordulhattak Indiában, ahonnan az indai kultúra ismeretével tértek haza.
Az indiai hatás számos ponton gazdagította az indonéziai kultúrát. Az öntözéses rizstermesztés (szavah rendszer) az érintkezés nyomán széles körben elterjedt, újabb háziállatként megjelent a ló, megtanulták az elefánt domesztikálását, bevezették a fazekas korongot, míg a szellemi kultúrában az írással együtt irodalom születik meg, az építészet, a figurális plasztika és a díszítőművészet pedig az új ösztönzésekre sajátos fejlődésnek indul.
A változás azonban nemcsak ezeken a területeken jelentős. A már meglévő alapokon indiai hatásra a törzs-szervezetet állami szervezet, királyság váltja fel, ennek minden következményével. A vallásban a hinduizmus és a buddhizmus vált uralkodóvá, mindkettő a helyi kultúrákkal való érintkezés miatt módosult formában: a magas vallások alatt továbbra is éltek és hatottak a régi képzetek.
Mintegy fél évezredes érintkezés és lassú fejlődés után, a VII. században Szumátrán és Jáván már több hinduizált királyság állt fenn, amelyek közül a kelet-szumátrai Malayu, majd a dél-szumátrai Szrividzsja tett szert jelentős hatalomra távolabbi vidékeken is. Szrividzsja a Mahájána buddhizmus fontos központja volt.
A hindu-indonéziai fejlődés súlypontja a VIII. században Közép-Jávára tevődött át, ahol a század közepéig a sívaista Szandzsaja-dinasztia uralkodott. A dinasztia uralma alatt, a század első felében épültek a Dieng-fennsík kis chandijai (ezzel az eredetileg síremlék jelentésű szóval nevezik meg általában a hindu-indonéziai korszak szakrális építményeit). Ezek a chandik építésmódjukban egészében véve indiai jellegűek, mégis hosszabb helyi hagyomány hatása érződik rajtuk, ami megadja jávai színezetüket. Ez azzal magyarázható, hogy a korábbi szentélyek fából épültek, és mire sor került arra, hogy tartós anyagból emeljék akár ezeket, akár a síremlékeket, addigra már kialakult a helyi hagyomány, ami az indiai formán a helyi ízlés szerint változott.
A Szandzsaja-dinasztiától a VIII. század közepén az uralmat a Szailendra-dinasztia ragadta magához, amely a Mahájána buddhizmus támogatója és terjesztője volt. A dinasztia, amely hatalmát a szumátrai Szrividzsajára is kiterjesztette, és amelynek befolyása Hátsó-Indiában is érezhető volt, építette egy sor chandi mellett (Chandi Kalaszan, Chandi Sewu) Yogyakartától mintegy 20 mérföldre ÉNy-ra, a Kedu-síkságon, a buddhista művészet legkiemelkedőbb emlékművét, a Borobudurt.
Prambanan - A HINDU TEMPLOM-EGYÜTTES KŐBE VÉSETT TITKAI
Mataram hindu királyság volt Jáva szigetének középső részén a 8. századtól a 11. század elejéig, amelynek létrejöttében és kormányzásában fontos szerepet játszhattak az indiaiak.
A királyság súlypontja Mpu Szindok uralkodó alatt Kelet-Jávára tolódott át. Egyes elméletek szerint ezt a változást a Merapi vulkán kitörése, más elméletek szerint nem a tűzhányó, hanem hatalmi harc okozhatta.
Matara első királya Sandzsaja volt, aki elűzte a Szailendra Királyság uralkodóit Jáváról. A király kőbe vésett feliratokat hagyott hátra.
Prambanan monumentális hindu templomát Jogjakarta közelében Saksa király építtette. Dharmavangsza király rendelte el a Mahábhárata lefordítását ójávai nyelvre 996-ban.
A királyság Dharmavangsza uralkodásának végén Szrividzsaja katonai nyomása alatt omlott össze. Később Airlangga, a Bali szigetéről való Udajana fia, Dharmavangsza rokona Kahuripan néven szervezte újra a királyságot.
Királyainak listája
Sandzsaja (835-838)
Pikatan (838-850)
Kajuvani (850-898)
Balitung (898-910)
Daksza (910-919)
Tulodong (919-924)
Vava (924-929)
Mpu Szindok (929-947)
Szri Isztana Tunggavidzsaja (947-985)
Dzsarnavangsza (985-1006)
A IX. század közepén a Szailendrák Szumátrára vonultak vissza, és Közép- Jáván a Mataram-dinasztia vette át a hatalmat. Feltehetően a buddhista Borobudur ellensúlyozására építették a IX. század második felében, 50 évvel később, a hindu-indonéziai művészet másik monumentális alkotását a Yogyakartától 17 kilométerre, észekkeletre elhelyezkedő, a közeli faluról, Prambanannak nevezett nagy templomkomplexum, amelynek központi chandija, a Lara Dzsonggrang Síva tiszteletére épült. (A Lara Dzsonggrang "karcsú szüzet" jelent, és egy legendára utal; e szerint egy óriásherceg lánya csak abban az esetben volt hajlandó férjhez menni, ha jövendőbelije egyetlen éjszaka alatt egy 1000-szobros templomot épít.) A 20 szögű és 47 m magas kőtemplom belső terében az istenség négykarú, 3 m magas szobra látható. A másik teremben felesége - Durga - szobra áll. Melle az évszázadok során kifakult és áttetszővé vált, annyi jámbor kéz simogatta.
A főtemplomokat három egy-egy négyzetet képező fal veszi körül, oldalhosszúságuk 110, 222 és 390 méter. a két párhuzamosan futó belső faltól övezett komplexum a legnagyobb tér délnyugati sarkában helyezkedik el.
A legbelső udvarban 3 nagyobb, velük szemben 3 kisebb templom áll. A középen levő legnagyobb (47 m) magas épület Sívának van szentelve. A hindu istenek; Brahma temploma ettől délre, Visnué pedig É-ra emelkedik.
A Síváéval szembeni kis tempomban Nandinak, Síva bikájának a szobrait találjuk, míg a két oldalt levő templomokban eredetileg Síva különleges megnyilvánulási formáit ábrázoló szobrai voltak. A két belső fal közötti területen 224 kisebb templom állott, egy kivételével mindegyik romokban hever (a fő komplexum helyreállítását 1953-ban fejezte be az Indonéziai Régészeti Szolgálat). A központi épület főcellájában Sívának a szobra áll, a másik három cellában Sívának, a gurunak (tanító), Ganésának és Durgának a szobrai találhatók.
Mind a Síva-templom, mind a Visnu- és a Brahma- templom balusztrádjai reliefes panelokkal vannak díszítve. A Síva- és a Brahma-templomok reliefjei a Rámájána eposzból vett jeleneteket, a Visnu-templom balusztrádján pedig Krisna fiatal korából vett történeteket mutatnak be. A reliefek mind itt, mind a Borobuduron azonos művészi felfogásról tanúskodnak. Szigorú realizmus, az emberi és állati test anatómiájának, a mozgásnak beható ismerete, kitűnő kompozíciós érzék, az architektúrához való harmonikus illeszkedés, a részeken keresztül, az egészben való látás, a figurális ábrázolás és ornamentális díszítés egyensúlyára való törekvés, aprólékos gondosság és monumentalitás együttese jellemzi a kor művészeit.
A templomok a szobrokon és balusztrádokon levő reliefeken kívül meglepő bőségben egyéb díszítésekkel is el vannak látva, a lépcsőket például makara alakok (összeolvadt hal- és elefántalak), mitológiai szörnyetegek szegélyezik a balusztrádok külső oldalán kis fülkékben táncosokat ábrázoló reliefek vannak. Legalul pedig az un. Prambanan-motívum tűnik fel, kis fülkében domborművesen faragott oroszlán, két oldalt az égi fa ábrázolásával, a fa tövénél pedig két-két kinnarával. Az égi fa ábrázolása önállóan, a kinnarákon (mitologikus madáralak női felsőtesttel) kívül reális állatokkal, közöttük szarvassal, nyúllal, majommal, libával stb. is előfordul.
A Lara Dzsonggrang komplexum egyik feltűnő vonása, hogy a belső négyzet átlóinak keresztező pontja nem a főtemplom központi cellájában van, hanem a keleti lépcső bal oldalán. A restaurálás folyamán ezen a ponton hamvakkal teli urnákat találtak, ami arra mutat, hogy a templom egyúttal síremléke is volt Rakai Pikatan hercegnek, akit ide temettek.
Borobudur
Borobudur Jáva közepén fekszik: ez a terület történelmileg és kulturálisan is a sziget központja. Magas hegyeinek némelyike vulkáni eredetű, még mindig aktív. A csúcsok közelében régészeti leletek sokasága rejtőzik: buddhista és hindu templomok, régi mecsetek, portugál kastélyok, és muzulmán szultánok palotái. A VIII. századtól Indonézia erős indiai befolyás alá került. Buddhista és hindu királyságok jöttek létre, uralkodóik indiai istenek leszármazottjainak vallották magukat.
A szó jelentése mind a mai napig vitatott, a legvalószínűbb megfelelője: számtalan, sok Buddha. Vulkáni hegyvonulatokkal övezve természetes dombon építették fel a Kr. u. 2. századra, miután már száz éve Jávára is eljutottak a buddhista tanítások. Építése sok ezer munkás, mesterember keserves verítékével 75 évig tartott. Még elképzelni is nehéz, hogyan tudták a korabeli eszközökkel a 34 méter magas, 150x150 méter alapú, lépcsőzetes templom-együttest elkészíteni, megalkotni.
. A levegőből hatalmas 3 dimenziós mandalának hat, amely a lámaista szertartásokban használt képes világábrázolás, az Ég és a Föld szimbolikus leképzése.
A természeti környezet harmonikus keretbe foglalja a monumentális építményt. A mélyen fekvő síkság zöldjéből emelkedik ki a Borobudur hatalmas, négyzetes alaprajzú, lépcsőzetes, szaggatottságában is tömör egészet alkotó tömbje, a háttérben a hegyek elmosódó sziluettjével.
Mint A. K. Coomaraswamy megragadóan írja: "Olyan a Borobudur, mint a telt húsú gyümölcs, mely a rezzenéstelen légben ért meg- formáinak teljessége inkább statikus gazdagságot fejez ki, mintsem olyan tömeget, mely az erő külső sugárzását jelzi."
A Borobudur lényegében egy dombot körülvevő, illetve azon emelkedő lépcsőzetes piramis. A teraszos, gúla alakú, kilencszintes építmény magassága 34 méter (korábban 42 m volt), az alap tengelye 123m, s becslések szerint több mint 55 ezer köbméter követ használtak fel építéséhez. Alsó része lépcsőzetes piramis, az öt négyszögű terasz a földi, az anyagi világot szimbolizálja, fölötte a három kerek a szellemi világot.
Három emelkedő sorba rendezett kisebb sztúpák vezetnek a legfelső terasz harang alakú nagy sztúpájához, amely 15 méter átmérőjű, s a buddhizmus legmagasztosabb célját, az anyagi kötöttségektől való megszabadulás – a nirvána – elérését szimbolizálja.
A fali fülkékben Buddha-szobrok ülnek, kezük különböző tartása a buddhista tanítás fogalmainak kifejezője.
Az építmény tetejéről, a legfelső terasz közepéről a hegyvidék csodálatos látványa tárul elénk. Az ide látogató jól teszi, ha a zarándokok útvonalát követi: a teraszokra lépcsőkön jutunk fel, mindegyik teraszt járjunk körbe egyszer, mielőtt a következőkre indulnánk. Mindig balra haladjunk (az ellenkező irányú mozgás azt jelentené, hogy a gonoszt részesítjük előnyben).
Az 5 km-es út a buddhista művészet páratlan példatára, a falakon 1500 dombormű beszéli el Buddha tanítását és életének epizódjait; ez a BUDDHIZMUS KŐBE VÉSETTENCIKLOPÉDIÁJA. Több száz relief a hétköznapi élet jeleneteit mutatja be, a mezei munkás, a családi életet, viharban felboruló hajókat, táncosokat, majmokat, háborúk eseményeit. Megismerhetjük róluk a IX. századi jávaiak életét. Eredetileg élénk színű mázzal vonták be a domborműveket, ez is az indiai művészet hatását mutatja.
Borobudur reliefjei közül sok mutatja be a hétköznapi életet - történelmileg érdekes dokumentumok a VIII. és IX. sz. Jávájának.
Borobudurt Kr.u. 800 körül a Shailendra-dinasztia építette. A templom-együttes több mint 75 évig épült, hihetetlen sok munkás, kézműves és szobrász dolgozott rajta. 200 évvel később a templomrendszert elhagyták, hamarosan omladozni kezdett, és a dzsungel martaléka lett. A Napóleoni háborúk idején Jávát angol gyarmatosítók hódították meg, egy katonatiszt találta meg Borobudurt. Az elburjánzott növényzetet és a fákat lefejtették a kövekről, majd 1907-ben holland régészek hozzákezdtek a helyreállításához. További konzerválásra és restaurálására 1970-80 között került sor az UNESCO támogatásával.
A BUDDHISTA TANÍTÁS KŐBŐL KÉSZÜLT TANKÖNYVE
A széles legalsó teraszt körmenet céljára használták, az e fölött elhelyezkedő 5 terasznak egy belső és egy külső fala van, az utóbbi egyúttal a lejjebb fekvő terasz magasra nyúló belső fala. A kerek teraszokon körben kis, belül üreges dagobák, (harang alakú, átlyuggatott falú építmény) helyezkednek el, ezek száma felfelé haladva 32, 24 és 16.
A legfelső sztúpához a négyzetek oldalainak közepét keresztező négy lépcsősor vezet fel. A kerek teraszok a dagobáktól eltekintve teljesen csupaszok, míg az alsó rész gazdagon díszített, az érzékek (a négyzetes teraszok) és a lélek (kerek teraszok) közötti különbséget jelképezve.
A négyzetes teraszok falának felső részén fülkékbe helyezett, mindegyik oldalon más- és más kéztartású DhajaniBodhiszattva (olyan lelkek, akik a szellemi tökéletességnek oly magas fokára jutottak el, hogy idővel maguk is Buddhák lettek) szobrok vannak, a teraszok mindét falát pedig összesen 1300 reliefpanel díszíti, mintegy öt kilométer hosszúságba.
A mudrák (kézjelek) szimbolikája:
A föld megérintésének, vagy a föld lelkének életre hívása - Borobudur keleti oldalán található
A könyörületesség szimbóluma - Borobudur déli oldalán található
A meditáció jelképe - Borobudur nyugati oldalán található
A félelem elhárítása - Borobudur északi oldalán található
Buddha tanainak hirdetése közben - Borobudur mind a négy oldalának legfelső sorában
A buddhista tanok kerekének forgatása - a legfelső terasz sztúpáiban található
Az alapon levő reliefsor, amelyet statikai okok miatt legnagyobbrészt betemettek, a karma működését mutatja be, a jótett automatikus megjutalmazását és a rosszcselekedet büntetését, az első galéria 120 reliefje Buddha életének legfontosabb mozzanatait ábrázolja, míg a következő galériák falain a különböző Bodhiszattvák életéből vett jeleneteket látjuk. A reliefeket vallástörténeti jelentőségük mellett felbecsülhetetlen adalékok, a VIII-IX. századi Jáva anyagi kultúrájához is, amennyiben a korabeli földművelést, hajózást, építkezést, viselete, stb. ábrázolják.
Míg kétségtelennek tűnik, hogy a Borobudur a Mahájána irányzat kozmoszának három szféréráját (a vágy, a formák és a formanélküliség világát) tükrözi, és azt a folyamatot jelképezi, amelynek során a lélek az anyag és a forma kötöttségeit levetve, a legfelső sztúpa által szimbolizált abszolútumig jut el, addig az építmény formáját és célját illetően még mindig találgatásokra vagyunk utalva. Formailag egyedülálló, amennyiben négyzetes és kerek teraszokat és sztúpát egyesít egyetlen, másutt nem ismert, keresztmetszetében sztúpa alakú egésszé. Nem lehetetlen, hogy ez az indiai és a régi, de még mindig ható indonéziai vallásos gondolkodás kombinációjának az eredménye; Borobudur olyan, a megalitikumból származó és az őskultuszhoz kapcsolódó teraszpiramis, amely nem Buddha, hanem a Szailendra-királyok hamvait tartalmazza, de egyidejűleg a Bodhiszattvaság tíz fokozatát is szimbolizálja.
A Borobudur kapcsán röviden meg kell emlékezni Sir Thomas Raffles-ről is. Miután a Majapahit birodalom széthullott a Borobudurt több évszázadra betemette a dzsungel. Raffles ásta ki és restaurálta elsőként valamikor a XIX. század elején. Aki Délkelet-Ázsiában utazik, előbb-utóbb bele kell ütközzön a nevébe. A fickó volt Batávia angol kormányzója a napóleoni háborúk idején, amikor is az angolok elfoglalták Jávát egy rövid időre a francia csatlóssá vált hollandoktól. Raffles alapította mellesleg Szingapúrt is, valamint természetbúvárként is jeleskedett. Ő fedezte fel például Szumátrán a Föld legnagyobb virágát a Rafflesiát, mely leginkább egy óriási pöffeteg gombára hasonlít. Érdekessége, hogy a rothadó hús szagát árasztja, mivel döglegyekkel porozza be magát
200 évvel a felépülése után a Merapi vulkán működése következtében romba dőlt, elnéptelenedett. A 19. században az angolok felfedezték, s 25 millió dollár ráfordítással 1983-ra helyreállították.
Harmadik napunkat Yogyakarta felfedezésére szántuk. A nevével ellentétben semmiköze nincs Jakartához.
Yogya- ahogy mindenki nevezi – a legkellemesebb és legélhetőbb indonéz nagyváros hírében áll. Eddigi tapasztalataink alapján, az efféle jelzőket indonéz városok vonatkozásában erős fenntartásokkal kezeltük, de kiderült, hogy ez alkalommal indokolatlan volt a bizalmatlanság. Yogya valóban meglepően kellemes „városkának” bizonyult. A „városkának” állítólag egyébként kétmillió lakosa van, de ezt valahogy egyáltalán nem érzékelhető. A belvárosnak is amolyan kisvárosi hangulata van, egyáltalán nincsenek magas tornyházak, a gyarmati korszakból megmaradt épületeket viszont szépen karbantartják, van egy-két gondozott park is. A város tömegközlekedése indonéz viszonylatban kiemelkedően jónak mondható – azaz egyáltalán létezik. A matarami lovaskocsik és a jakartai bajayok itteni megfelelői a háromkerekű biciklis riksák, a motoros bajayokhoz képest üditő csendben suhannak. Itt is vannak korridor buszok, ezekkel azonban itt még viszonlyag ésszerű idő alatt el lehet jutni a város egyik részéből a másikba.
Talán nem köztudott, hogy Yogyának mind a mai napig van saját uralkodója a yogyai szultán. 1949-ben amikor Indonézia felszabadult a holland gyarmati uralom alól, az ország – túlnyomórészt kommunista szimpatizáns - új vezetői, megfosztották hatalmuktól a helyi rádzsákat és szultánokat, mondván ,hogy azok formális uralmuk meghagyásáért cserébe kollaboráltak a gyarmatosítókkal. Ez így is volt, kivéve a yogyai szultánt aki kezdettől fogva az egyik fő pártfogója volt az indonéz nemzeti felszabadító mozgalomnak. Hálából, a függetlenség elnyerése után, a yogyai régió jelentős autónómiát kapott, a szultán pedig a város vezetője maradhatott, megtartva palotáját és udvartartását. Yogyában a mostani szultán is roppant népszerű és köztiszteletben álló személyiség, a városban járva az ember mindenhol a „Sultan for Indonesia” monarchista mozgalom transzparenseibe ütközik. Ennek kapcsán kissé OFF jegyezném le, gyakorló politológusként tett megfigyelésemet, miszerint Indonéziában a pártpoltikai aktivitás hihetetlen mértékű. Járjunk akár Mataramban, akár Yogyában, akár a jakartai nyomornegyedekben akár a legutolsó sáros faluban, minden házat a pártok lobogói diszítenek. Jakartában a zászlók alapján egyből meg lehet mondani melyik negyed melyik pártra szavaz. Állítólag nemsokára parlamenti választások lesznek, úgyhogy nem tudom mindig ennyire súlyos-e a helyzet, mindenestre nagyon úgy tűnik, hogy az ecceri indonéz ember számára a mecsetbe járás és a motoron száguldozás mellett a pártpolitizálás a harmadik fő szabadidős tevékenység ON
A szultáni palota látogatható része őszintén szólva kissé szegényesnek tűnik, két poros udvar, meg egy hintó gyűjtemény, hintók helyett a hintókról készült fényképekkel. A szultán úgy látszik a múzeum helyett inkább a saját hálószobájára költ. Ennél már jóval érdekesebb a vízipalota. Az egyik szultán emelte valamikor még jó régen, aztán állítólag romba döntötte egy földrengés. Napjainkban egy kisebb része restaurálva van, egész szép tisztavízű medencékkel és szökőkutakkal. A jóval nagyobb romos rész még érdekesebb, ide ugyanis építkezni kezdtek a város kevésbé tehetős lakói és még ma is jól látható, hogy a téglából és hullámpalából összetákolt lakóházak az egykori medencékben és fürdőpavilonok között állnak.
A másik nagy előnye Yogyának, amellett, hogy kulturális centrum a batik ruhakészítés központja is egyben. A batikolás, egy speciális textilfestési technika, részleteinek ismertetése már szétfeszítené e blog kereteit. A lényeg a mi szempontunkból az eredmény: nevezetesen Yogyában nevetségesen olcsón lehet nagyon jó minőségű, már-már művészi kivitelű ruhákhoz hozzájutni. Mondjuk én a hagyományosabb batik ingeket azért nem viselném otthon, de az európai divatnak megfelelő mintákból is óriási a választék. A városban egyébféle szuvenírek (fafaragások, álarcok, wayangbábuk stb.) is minőségi kivitelben és óriási választékban kaphatóak. Így aztán az itt töltött három nap alatt letudtuk az ajándékvásárlás oroszlánrészét is.
