Teherán

Tabrizban a szálláson félre tájékoztattak azzal kapcsolatban, hogy jutok el a legkönnyebben Tabrizból Teheránba. Vonatot javasoltak, ami óránként megy, erre kiderült, hogy a reggeli már elment, míg az esti csak soká. Áttaxiztam a buszpályaudvarra, ahol indult egy busz nem sokkal később. Nasrinnal többször is beszéltem. Szerencsémre mellettem egy testvérvér pár ült, akik tudtak angolul. Nasrin velük beszélte meg, hogy az állomásról, hogy jutok el hozzájuk. Útközben többször beszélgettünk, így kiderült, hogy a srác orvosira jár, míg a lány PhD-zik fizikából. Elbeszélgettünk a magyar és az iráni doktori iskolák helyzetéről.

Fél 6-ra ért be a busz Teheránba, majd innen egy órát autóztunk még, ahonnan taxival még egy óra volt Nasrinék háza.

Az este hátralevő része beszélgetéssel telt. Mivel majd 10 órát utaztam, így elfáradva dőltem le pár órát aludni.

Hajnali fél 3-kor keltem, mivel Fariddal kimentünk Norbi elé a reptérre. Az Immam Komeini reptér majd 60km-re van tőlük. Igaz, ezt végig autópályán tettük meg, de a forgalommentes úton így is kb..45 perc volt kiérni. Mivel a közeli parkolóban nem volt hely, Farid gyors telefonálás után elintézte, hogy a diplomata parkolóba állhassunk le. Sőt, hogy tutira megleljük Norbit, még azt is sikerült elérnie, hogy a poggyászkiadó gépig bemehessünk. Várakozás közben érkezett meg az iráni dzsúdós csapat a Vb-ről, közte az egyik friss világbajnokkal. Hatalmas tömeg köszöntötte. A pogyó felvétele után, kb. fél 6-ra értünk vissza Teherán északi részére.

Én már kora délelőtt felkeltem, de Norbi csak du-n. Addig Nasrinnal beszélgettem, mindenről: vallás, Irán megítélése a külföld által, miért nem jön több turista, stb. Sajnos Irán tipikusan az egyik olyan ország a világban, amelynek a külföldi megítélése csak a tv-ben lejátszott híradásokon alapszik. Az emberek 80%-a nem nézne, olvasna utána, hogy ezek fals, hamis információk. Több iráni, perzsa embert ismerek Debrecenből is, de rosszat rájuk mondani nem tudnék. És itt se tapasztaltam semmi ilyet, eddig.

A nap hátralevő része beszélgetéssel és evéssel telt. Nasrin férje megmutatta a lakást, amiről kiderült, hogy kb. 350 m²-es, és Teherán olyan részén fekszik, mint a budai Rózsadomb. A család I. Miklós orosz cár leszármazottja, a dinasztiához tartoznak, akik a forradalom során hagyták el Moszkvát és költöztek Teheránba. Az iráni-iraki háborúban vesztette el a jobb szemére a látását is az Apuka. A TV-ben épp az új minisztereket választották meg. A leendő sportminiszter mondott beszédet - kiemelve a dzsúdósok teljesítményét, akik ma reggel értek Teheránba és már a reptéren óriási üdv rialgás fogadta őket-, akiről kiderült, hogy az apukával 40 éve jó barátok; estére megtudtuk, hogy nem ő kapta a miniszteri címet.

Farid du-n elvitt minket a Régi Bazárba, ami tőlük nincs messze. Ez volt Teherán első bazárja. Minden kapható, kivéve az, ami egy utazónak kellene… J 

Este egy marha jó helyre mentünk el fel a hegyekbe. Vacsoráztunk, vízipipáztunk, egészen addig, amíg Nasrin 11 fele nem telefonált, hogy hol a fenében vagyunk… Addig is degeszre ettük már magunkat, de nem sérthettük meg, hogy nem vacsorázunk. Így nem volt másválasztásunk, mint enni újfent…

Teherán egy hatalmas metropolisz, kb. 14 millió lakosa van. Ennek ellenére akad jó pár látványosság a városban.

Norbival elhatároztuk, hogy a kései fekvés ellenére 9 körül felkelünk, és megyünk várost nézni. Mi fel is keltünk, ellenben Faridék nem. Az iszlámban ugyanis a péntek szabadnap, így vagy nem dolgoznak, vagy pihennek, de legalábbis minden később nyit.

Dél volt, mire a reggelivel végeztünk. A közelben lévő Sa’d Abad múzeumkomplexumot néztük meg. Az első két sokkhatás itt ért minket. Egyrészt az árak a 2012. augusztusi LP-éhez képest jelentősen megemelkedtek. A könyv szerint egy-egy belépő az max 0,50 US cent, míg most 5 US dollár… Nem mellesleg, a helyieknek tizedannyiba kerül. Pl. nekünk 1-1 helyre bemenni az 150.000 IRR (kb. 5 USD), míg ugyanez egy helyinek 10.000 IRR (30 Ft).  Ezt nagyon nehezen nyeltük le. Szerencsére Farid tudott helyi jegyet venni. 

A múzeumban már csörgött a telefon: Nasrin volt az, hogy mikorra érünk haza az ebéd miatt… Iránban egy dolog kötelező: enni: nem sértheted meg vele a helyieket J

Mielőtt hazaértünk volna, elmentünk repjegyet venni. A Shiraz - Ahvaz közötti távot az Iran Aseman Airways-sel teljesítjük majd. 30 USD a jegy, amiben benne van a poggyász és a fedélzeti kaja is. (Csak visszaérve vettük észre, hogy az én jegyemet nem nyomtatták ki; ellenben adtak kettőt a Norbiéból. Farid cserélte ki másnap). A múzeum korábban a Pahlavi éra nyári rezidenciájaként szolgált. 18 épületből áll, mely egy-egy múzeumnak ad otthont. A két leghíresebb épület a Fehér Palota, valamint a Zöld Palota. A Fehér Palota 1931 és 1937 között épült és a tényleges nyári palotának ez szolgált. Az épület előtti bronz talapzat Rezah sah óriás szobrának a maradványa. Sajnos nem tudtunk bemenni, mert forgatás volt. 

A Zöld Palota egy dombtetőn áll. A többiek megszenvedték, míg felértünk. A palota a Qajar-éra idején épült, és a legtöbb bútort Franciaországból szerezték be. Hivatalosan nem lehetett fotózni, de titokban sikerült párat ellőni. A hivatalos személyeket fogadták itt: a felső szint a magán recepció volt, míg az alsón a speciális vendégeket fogadták. A tükör jellemzi az épületet: rengeteg a tükör, így van külön Tükör-terem is.

A komplexumban található még katonai múzeum, vízmúzeum, képzőművészeti múzeum, autómúzeum, stb. 

Az ebéd után kötelező pihenő jött. Mi ehhez nem vagyunk hozzászokva, így úgy fogtuk fel, hogy feleslegesen telik az idő. 

Este 8 fele jött meg Farid egyik haverja, akivel elmentünk a Tajrish nevű negyedbe. Ez egy olyan buli negyed, ami egy völgyben van és két oldalán teraszos elrendezésben vannak a helyek. Hangulatos. Az egyik ilyenbe ültünk be vacsorázni és sisázni. Kb. 2-re értünk haza.

Az első tényleges napunk a városban korai keléssel kezdődött, mivel Nasrinnal metróval mentünk be a központba. Vett nekünk jegyet és elmagyarázta, hogy mit milyen sorrendben érdemes megnéznünk, ill. hol találjuk meg.

Néhány infó Teheránról. Mint említettem, 14 millióan lakják, igazi világváros. A közlekedés kaotikus, európai ember számára egyenesen katasztrofális. 280 km-nyi autópálya van a városon belül. A központ pl. 45 percmetróval Nasrinéktól, átszállás nélkül. A város a 2. világháború egyik jelentős helye, hiszen 1943-ban itt találkozott az orosz (akkori szovjet) követségen Sztálin, Winston Churchtil és Roosevelt. A 2. vh. több jelentősebb kérdését itt rendezték.

A Golestan Palotával kezdtünk. 150.000 IRR az alap belépő, majd minden múzeumba még további 50.000. A helyieknek ugyanez 20, ill. 10.000. Szép-szép a palota, de ez lehúzás :D A palota a Qajar éra alatt épült, és a Safavida-dinasztia alatt nyerte el mai formáját.

Innen a Nagy Bazár felé vettük az irányt, ami lényegében vele szemben helyezkedik el. Szép, és hatalmas, de mint a régi bazárban, itt sem kapható olyan, ami egy turistának kellene (nem úgy, mint az isztambuliban). Csak olyan dolgokat lehet venni, ami a mindennapi élethez szükségesek. Az ékszerrész a legérdekesebb. Ez város a városban. A bazáron belül pl. több mecset is található.

A bazártól a Nemzeti Múzeumba mentünk. Nem nagy, viszont a Persepolisban talált leletek nagy részét itt őrzik. Több törvényszöveget pl. Xerxes-től, vagy bika fejet, de az a nagy sztélé is itt található, amelyen I. Dareios, I. Xerxes és annak fia, Artaxerxes látható. Számomra nagyon érdekesek voltak.

Rövid kaja szünet után a Nemzeti Bank épületébe mentünk, ahol a Nemzeti Ékszermúzeum található, a föld alatt. Többlépcsős biztonsági ellenőrzésen keresztül lehetett csak bejutni. Itt őrzik ugyanis a koronázási ékszereket, ill. egyéb olyan értékeket, amelyeknek értéke felbecsülhetetlen.

Ezt követően a Parlament épületét néztük meg- kívülről. Az országgyűlés most ülésezik, így nem látogatható. Érdekessége, hogy az iráni parlamentnek - 70millió lakosra - mindössze 200 fős a parlamentje. Szemben a magyarral, ami 364 fős 10 millió emberre…

5 fele értünk vissza. Hazafelé az egyik megállónál Farid felvett minket. Ekkor már jeleztük, hogy este meg akarjuk nézni kivilágítva Teherán jelképét, az Azadi-tornyot. Két haverja is megjelent Faridnak és kb. este 10volt mire elindultunk. A város nagyságát jelzi, hogy végig autópályán, folyamatosan 100-zal menve, fél óra volt a tornyot elérni. Azonban megérte. A fotók elkészülte után a város egyik új környezetét mutatták meg.

Hazaérkezés után elköszöntünk a családtól. A sim kártyát ideadták, hogy tudjunk kommunikálni, hogy ha bármi kell, sőt fel is töltötték riállal.

Megszerettük őket és remélem, hogy ők is minket. Végső búcsú, hiszen ők reggel még aludni fognak, mikor mi elindulunk.