Qobustan és a sárvulkánok földjén

Következő nap Bakutól délre indultunk el, egy fél napos programra. Két nevezetesség található itt. Egy iszap vulkán és a sziklarajzok. Sajnos esőre ébredtünk, így kérdéses volt, hogy a vulkánok megközelíthetők-e. Szerencsére az eső elállt, mire kiértünk Bakuból.

Az út a tengerparton halad, ahol elég változatos volt a táj. Az autópályáról letérve előbb kis mellékutakon, majd falusi földutakon mentünk, végül teljesen lejöttünk mindenféle útról. Cikáztunk az olajtavak, és a sárguló füvet rágcsáló birkanyájak között. Aztán huppantunk egyet, és Neil Armstrong nyomaiba léptünk - leszálltunk a Holdra.

Az iszapvulkánok különlegessége abban rejlik, hogy nem lávát lő ki a vulkán, hanem hideg iszapot. Az eső miatt nem voltak annyira aktívak, de azért jó pár kilövelést, ill.. fortyogást láttunk. Érdekes természeti képződmény, nem sok van belőle a világon, így érdemes venni a fáradtságot és eljönni megnézni.

Tekintve, hogy a világ sár, avagy iszapvulkánjainak jó fele Azerbajdzsánban van (bár éppen tőlünk nem messze a romániai Buzauban is van egy-kettő), nemigen volt pontos képünk arról, hogy mi fogad minket. Abban nagyjából biztosak voltunk, hogy meleg, kénszagú trutyiban fogunk lépkedni. Hát nem, kimondottan hideg, szaga nincs, és jórészt száraz. De mi is tulajdonképpen?

A kialakulásukhoz több feltétel is szükséges. A "klasszikus" iszapvulkánhoz kell a szénhidrogén, ami a föld alatt van, és elég nagy nyomású ahhoz, hogy feltörjön. Ez a metán a földfelszín felé haladva talál magának egy szeizmikus törésvonalat, amin kibukkanhat, de nem csak úgy egyszerűen - mint a Yanar Dag esetében, hanem úgy, hogy a talaj felsőbb rétegeiből vizet és homokot visz magával. Ebből lesz a sár, amin a gáz keresztülbugyborékol.

A vulkánkákra felmászni kimondottan vicces élmény. Nagy felkészültséget nem igényel, a kúpok fala kimondottan könnyen járható, frissen kiszáradt, töredezett sár. A tető pedig érdekes élményeket tartogat.Nem kell várni a kitörésre, lesben állni, majd elszomorodni, hogy pont most semmi nem történt. A kis kráterek gyakorlatilag folyamatosan aktívak, lehet hallani a furcsa kluttyogó hangot, amint egy-egy metánbuborék kipukkad a felszínen, és kilök némi sarat, és persze érezni is lehet az ember lábán a kis sárgömböket.

A sár kimondottan hideg, és inkább enyhe gázszagot érezni, nem azt a kénes kigőzölgést, ami a valódi vulkánok esetében szinte mindenütt érezhető. A holdbéli tájon órákat el lehet tölteni a vicces vulkánokkal.

Innen 10 km-rel arrébb található a szintén UNESCO világörökség alátartozó sziklarajtok, Qobustanban.

A - meglehetősen kis számú - turistát ugyanis egy a 21. század összes lehetséges technikai vívmányával felszerelt látogatóközpont fogadja a semmi közepén - nyilván a Heydar Aliyev Alapítvány pénzéből.

A belépő az Azerbajdzsánban általában szokásos fejenkénti két euró. Ezért viszont két emeletnyi hipermodern múzeumi élményt kapunk. Diaporámák mutatják be az állatvilágot (még hangeffektek is vannak), amelyet a sziklarajzokon látunk.

Rekonstruált lakóhelyeket láthatunk, és minden teremben animációk, érintőképernyők tucatjai mutatják be az egykor itt élt emberek vélhető életét. Mintha egy tech-őrült tizenévesre bízták volna a berendezést (lehet, hogy arra bízták), mindenre van legalább egy érintőképernyő, amin lehet rajzolni, színezni, forgatni valamit, lehetőleg 3D-ben. Az egyik nagy durranás egy fél szobányi 3D-s térkép volt. Olyan technikákat alkalmaztak, hogy a csoport informatikusai is csak néztek. Hologramos megjelenítés, 3D bemutatók, minden, amit el lehet képzelni. A semmit arra értettem, hogy körülötte tényleg semmi sincs kiépítve.

Egy nagyon kedves leányzót kaptunk idegenvezetőül, aki mindent alaposan elmagyarázott a helyről.

De mit is tudhatunk meg a sok technikától és az idegenvezetőnktől? I.e. 10 000 körül, amikor véget ért az utolsó jégkorszak, ezen a vidéken is megváltozott a klíma. Ami jelenleg kellemetlen, száraz félsivatagos táj, akkor zöldellő paradicsom volt, teli mindenféle állattal, gazellával, vaddisznóval, no meg oroszlánnal. Az emberek itt, ahol mindig volt bőséges eső, a tengerben sok hal, és biztonságot adó barlangok, szívesen telepedtek meg. Kisebb halászó-vadászó közösségek voltak, amelyek a sziklákba vájt rajzokat a vadászmágia céljaira használták. Erre utal a számos állatábrázolás.

A modern analógiák alapján úgy feltételezzük, hogy az állatok lerajzolásával, és rituális elejtésével segítették a vadászat sikerét. A rítusokról képet kaphatunk a bőrökbe öltözött sámán, vagy éppen a táncoló (?) emberek ábrázolásaiból.

Szintén a rituálé részei lehettek a "zenélő kövek". Ha hozzáütünk a nagyobbhoz egy kisebbet, tényleg érdekes zengő hangot ad.

Bár a klíma lassan, de biztosan zordabbra fordult, a falfirkálással nem hagytak fel - a neolitikumban, sőt a középkorban is készültek még rajzok e tájon. Az egyre kevesebb csapadékot pedig igyekeztek felfogni.

A múzeumban az őskorszak bemutatója volt, míg a tényleges rajzok azok pár km-rel arrébb a hegyekben találhatók. A többi sziklarajzzal ellentétben itt még az eredetik vannak kitéve, nem másolatok. Valamint ezeket vésték, és nem színezték.

Puha mészkő hegység, így ezt a technikát alkalmazták. Megszámlálhatatlan sokféle rajz található. Családtól, kezdve a hajón át, a sámánig - akit magasabban ábrázoltak a többinél -, táncoló csoport, gyerekek, kocsi, valamint csillagok. Csupa olyan ábra, amivel találkoztak, vagy ismertek az akkori emberek.

Érdekes emléket hagytak maguk után a rómaiak. Bakutól nem messze, a qobustani sziklarajzok mellett van a világ legkeletebbi római felirata. Egy bizonyos Iulius Maximus nevű katona állította, aki a XII Legio Fulminata kötelékében járt erre Domitianus császár idejében, az i.sz. I. század végén.

Állítólag néhányan - ebből a kötelékből vagy egy másikból - maradtak is, róluk kaphatta a nevét a Baku melletti Romana település. (Vannak további régészeit bizonyítékok is.) A vidék akkor az úgy nevezett kaukázusi albán királysághoz tartozott, ami ekkor még egy ideig Róma vazallusa is volt. Később visszajöttek a perzsák, és jöttek a keményebb idők.

Bakuba menet visszafelé fürdési lehetőséget akartunk beiktatni, de ez több okból is elmaradt. Egyrészt a tengerpart olyan retek mocskos volt, hogy nehéz gyűrtük le. De ezt még is gyűrtük volna, azonban sajnos újra rázendített az eső. Így már nem kockáztattunk.

Ebédeltünk  - én egy Kaszpi-tengerben honos halat ettem -, majd irány vissza a város. Az eső miatt sok mindent nem lehetett csinálni; maradt a pihenés.