2010. augusztus 2., hétfő

Cao Dai és a Cu chi alagút

A mai napon a Cu Chi alagút rendszert néztük meg, ill. előtte a Cao Dai vallási központot.
A Cao Dai egy helyi univerzális kutyulmány kábé 8 millió hívővel. Univerzális vallás mely próbálja ötvözni a nagy vallásokat (mohamedán, keresztény, buddhista), plusz minden egyebet, például humanizmus, költészet stb. A három fő szentjük egy vietnámi költő, egy kínai forradalmár, és Victor Hugo. Nem vicc! A kisebb szentek között Jézus, Churchill, Jean D'Ark és Shakespeare. És az építészetük mindezt tükrözi - ázsiai sárkányok, keresztény forma (kettős torony front) mohamedán kupolával (középen) és görög motívumokkal (kentaur) itt-ott, sárga, rózsaszín, kék, és karmazsin pompában.
Mikor odaértünk, pont az imádkozást kezdték el. Mindenki fehér ruhában volt, de látni lehetett pár vezetőt, aki sárgában, pirosban és kékben volt. Ők képviselték az egyes vallásokat. (az már nem rémlik, hogy melyik szín, melyik vallásé).

Innen a Cu Chi alagutak felé vettük az irányt, ami kb. másfél óra buszozást jelentett.
Története röviden annyi hogy már a franciák alatt elkezdték fúrni ezeket az alagutakat, amik 2-8m mélységben különböző szinteken futnak. Ez nem egy szervezett stratégia volt, inkább úgy fejlődött, mint az internet, mindenki fúrta a maga alagútját és egy idő után ebből összefüggő rendszer lett. 22 év alatt több száz km hosszú.
Mostanra skanzen-szerű látványosság lett, de semmi baj vele, érdekesen és részletesen elmagyaráznak mindent, amit csak tudni lehet a földalatti hadviselésről.
Megtudtuk, hogy az alagutak építése során rengeteg leleményes megoldást alkalmaztak: a főzőcskézéshez külön füst elvezetés volt, hogy máshol jöjjön ki, mint ahol valójában főznek; a behatolók ellen csapdákat építettek: pl. titkos aknákat, amikbe belezuhant, aki nem ismerte az alagutak térképét. Az amerikai felderítő kutyáknak (német juhász) csilit meg borsot szórtak az orra alá a lejáratokhoz és megoldották még az esővíz elvezetését is. Egyszóval mindenre gondoltak, amire csak lehetett. Hosszú távra rendezkedtek be, mint utóbb kiderült nem is volt hiába. Az amerikaiak állítólag csak hosszú idő után jöttek rá, hogy a főhadiszállásukat pont a már meglévő alagútrendszer fölé telepítették, és még ekkor is hiába próbálták bevenni minden eszközzel, sosem sikerült nekik.
Egy helyen leültettek egy nádfedeles "osztályteremben" és vetítettek egy dokumentum-filmet, majd a vezetőnk hosszú pálcával magyarázott a térkép előtt.
Volt egy amerikai tank is, ami azóta ott állt ahol elejtették egy aknával. Furcsa módon még mindig erős gépolaj szaga volt, pedig már ette a rozsda.
Séta közben megmutatták a különböző titkos füstkivezetőket meg a csapdákat, amikre ha valaki rálép, a csapóajtón lezuhan egy gödörbe, ott pedig kihegyezett bambusz rudak várják. Furcsa volt sétálni a békés erdőben, és közben látni, milyen elképesztően sűrű csapda és alagút hálózatot kellett kivájniuk a vietnámiaknak a puszta túlélésért, egy technikailag sokkal fejlettebb ellenséggel szemben.
A háborús érzéshez egy lőteret is kialakítottak. Itt különféle szovjet és amerikai géppisztolyokkal lehet lövöldözni. Én 10 töltényt vettem egy AK47-eshez. Érdekes volt. Sajnos rögzítve volt, így nem lehetett megtapasztalni, hogy ténylegesen mekkorát is üt. De a vállnál érződött még így is, hogy hatalmasat.
Az út legdurvább része viszont az volt, amikor kipróbáltuk az egyik alagutat. Ez egy eredeti darab volt, egyike a felszínhez legközelebb fekvőknek, állítólag régebben több és mélyebben fekvő alagutakat is megmutattak. De volt. amelyikről kiderült, hogy túl meredek és nem minden turista képes visszamászni.
A vezető előre szólt, hogy aki ezt nem próbálja ki, az teljesen feleslegesen jött el, fogalma sem lesz róla mit jelent valójában az alagút rendszer.
A mutatvány abból állt, hogy az ember lesüllyesztette magát egy kb. fél méter ármerőjű lyukon, aztán amikor leért a lába, onnantól már csak térdre ereszkedve tudta folytatni az utat. A felszínen nevetségesen rövidnek tűnő 6-7 méteres távolság, ami a két lejárat között volt, elviselhetetlenül hosszúnak tűnt. El kell mondanom, hogy semmilyen fóbiám nincs, sosem féltem a sötétben, liftben, kilátóban, víz alatt, stb.
Itt viszont, miután megtettem az első pár lépést négykézláb és az utolsó foton is elrepült a szemem elől, valami elemi rémület jött rám, komoly fizikai pánik tünetekkel. Úgy elkezdett dobogni a szívem, hogy azt hittem mindjárt elájulok, valószínűleg minden összeállt ahhoz, hogy a testem úgy érezze, nem akar itt lenni. Vaksötét, fülledt, állott levegő, a kezem alatt avar, a hátamat súrolja föld, és előttem mögöttem egy-egy ember az alagútban. Testhelyzetet nem lehet váltani.
Megkönnyebbülés volt látni az alagút végén a fényt. Aki nem ment rajta végig, elképzelni sem tudja, hogy hogyan élhettek itt a viekongok annak idején.